A+ A-

Beteljesedés

A lány az ágyon feküdt. Az ablakon besurranó holdfény megcsillant bársonyos, mezítelen bőrén. Formás, telt keblei lágy hullámként emelkedtek és süllyedtek a légzés ütemére. Vérrel telt mélybíborban tündöklő bimbói izgató merevséggel mutattak felfelé, mintha az egeket készülnék megostromolni. A lány tompora mély krátert fúrt magának a patyolattiszta lepedő vásznában, s most ebben a gyengéden-szorosan köré simuló gömbölyded bölcsőben nyugodott. A testre átlósan egy vékony takaró borult, maga alá rejtve a bal combot és a jobb lábszár háromnegyed részét is, szabadon hagyva azonban a lány felsőtestét és lapos hasát, a végletekig szabályosan ívelt jobb csípőt, s némi bepillantást nyújtva a combok védő ölelésében meghúzódó domb dús, buja, gyönyöröket rejtő erdejébe.
Hosszú, sűrű, hullámos ébenfekete haja szétterült a virágmintás párnahuzaton, szabálytalan, de szemet gyönyörködtető keretet képezve a hamvas arc körül. Egy művész sem rendezhette volna el szebben. A finoman domboruló homlok alatt mesterien ívelt szemöldök húzódott, határozott védősáncként a szemgödör fölött, óvva a nyugodt, ellazult, leheletnyire kinyílt szemhéjakat, melyeket csipkedíszként koronáztak a felívelő szempillák. Közöttük a formás, fitos orr, s az alatta meghúzódó, érzéki, rózsás ajkak, s a piciny résből elővillanó, a legtisztább fehérben csillogó, szabályos fogak. Mint aki arra vár, hogy megcsókolják.
Karjai a lepedőn feküdtek a test mellett. Így aludt most ártatlanul-védtelenül-szűziesen, de ugyanakkor érzékien-örömökre-gyönyörökre ittasan-kihívóan. Aludt. És álmodott.
Végeláthatatlan mezőn sétált. Körülötte millió és millió búzaszál lengedezett a langy tavaszi szélben valamilyen távoli, de mégis mindenütt jelenlévő zene dallamára. Ő is ennek ütemére kezdte el ringatni a csípőjét, s együtt mozgott a magtól dagadó kalászokkal. Fokozatosan az egész teste átvette a ritmust, míg szinte vergődött az extázisban. Hullámzott teljes lénye - egészen a lelke mélyéig. A földre vetette magát, s halk nyögések közepette jobbra-balra forgott, a kalászokat is a földre döntve. Szemeit lehunyta, teste ívben megfeszült, miközben melleit simogatta. Nemsokára hangos kacagásban tört ki, felpattant a földről, s kitárt karokkal szaladni kezdett, miközben dús keblei színuszgörbéket leírva végezték periódikus mozgásukat.
Zöldellő tavaszi erdő vette körül. Csendben lépdelt az árnyas fák között meghúzódó ösvényen. A környezet megnyugtató volt, mégis hevesebben kezdett verni a szíve a színárnyalatok tarka kavalkádjában gyönyörködve. Minden fa, minden egyes bokor a zöldnek más-más tónusában pompázott, s a játékos napfény még az egyébként egyforma színű leveleket is különbözőre festette. Az ágakon madarak csicseregtek, a fák koronái izgatottan susogtak-sustorogtak, mintha a közöttük sétáló tüneményről cseréltek volna véleményt. A lány pedig lépdelt tovább, mélyeket lélegezve, hogy magáévá tehesse a természet megszámlálhatatlan komponensből álló illatorgiáját. A föld pedig kéjesen megbizsergett alatta, ahányszor csak hozzáért talpa finom bőre. A fák még akkor is hajladoztak utána, amikor már csak emlékét őrizte az út pora.
Kies fennsíkra jutott. Csak állt tágra nyílt szemekkel és nem tudott megszólalni az elétáruló látványtól. Kéken ragyogott le rá az ég, s a távolság kék fátylába öltöztek a messzi látóhatárt őrző, égbe nyúló, hósapkás hegycsúcsok is. Kemény, hideg vésőként, gyaluként gleccserek csúsztak le érzékelhetetlenül lassú tempóban ormaikon. A szakadékok, mint mély sebek ékelődtek be a hegyoldalakba. Sebek, melyek talán sosem gyógyulnak be. A táj mozdulatlan volt, mégis élt. Lélegzett, valahol a mélyben a magma vérként folydogált. Lassan, nagyon lassan változott, az idő számára százezerszer, milliószor lassabban telt. De azért alakult, formálódott. Hol lavina indult meg mind erősebben dübörögve, egyre fékevesztettebb tempóban rohanva, mígnem a kezdeti kis hókupacból természetformáló erő lett. Másutt szikla zuhant le a mélységbe, véget vetve egy muflon életének, a rücskös kőfalba kapaszkodó bokrokat, fákat letarolva, amíg szétrobbanva, porrá omolva el nem pusztult, apró kövekként, kavicsokként tovább élve. Valahol egy sebes folyó vitte hordalékát, faragta a sziklákat, míg egy lassúbb, kevésbé meredekebb szakaszon meg nem szabadulhatott terhétől, visszaadva a természetnek azt, amit elvett.
A táj festői, hallgatag és békés volt. Mindent körülölelt valamilyen szertartásszerű némaság, a csak szemmel bejárható, végtelenbe vesző táj a szabadság üzenetét hozta magával. A távoli hegyekről visszhangzott a csend.
A lány tekintete lassan a fennsík felé fordult, most ezt vette szemügyre. A magaslaton dús fű sarjadt, legelőként szolgálva a különböző formájú, a zöld egyhangúságot megtörő masszív, elmozdíthatatlan sziklák árnyékában meghúzódó zergecsapatnak. Az egyikük, egy erős fiatal hím kivált a csapatból, s odabandukolt hozzá.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 4.25 pont (12 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#3 A57L 2014. 06. 18. szerda 06:14
Nem rossz.
#2 papi 2013. 08. 17. szombat 05:40
Tetszik
#1 Törté-Net 2004. 10. 11. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?