A+ A-

Angyal

Olyan lehangolt állapotban voltam. Nem tetszett semmi, nem tetszett senki, nem volt jó nekem a világ. Vágytam egy kis romantikára, arra, hogy valaki megszeretgessen, de még egy jóbarát sem akadt a közelben, mind eltűntek. Egyik hol nyaralt, hol telelt az Északi Sarkon, én meg egyedül voltam. Az ősök Hévízen élvezhették a nyár örömeit, én meg itthon a sötét lakásban. Aznap még az időjárás is úgy alakult, ahogy az én rossz hangulatom diktálta. Borongós, szürke ég, nyári eső...
- Hát ez jó! - gondoltam. - Ennél rosszabb már nem lehet!
Tévedtem. Már hogy ne lehetne? Nem bírtam egy helyben megülni, csinálnom kellett valamit. Érdekelt is engem az időjárás! Felkaptam a kabátomat, és nekivágtam az esőfüggönynek. Zsebre tett kézzel, hajadonfővel mentem az utcán. A jónép biztos azt gondolta, valami ferdehajlamú liba vagyok, őszintén megvallva, mert úgy néztem ki. Még a fülemből is csöpögött a víz, de nem érdekelt, nem akartam hazamenni.
Sok ember így oldja meg a gondjait: elindul magányosan az esőben, és arra vár, hogy valaki felkarolja, találkozzon egy ismerőssel, vagy épp belebotoljon a Nagy Ő-be. Teljesen mindegy volt, melyik lehetőség jöhetne be, csak mentem és magamba zárkózva ballagtam. Nagyon elkalandoztak a gondolataim. Valahol a Rákóczi és a Kossuth út kereszteződésében ébredtem fel...Visító dudaszó ütötte meg a fülemet, kishíján szívbajt kaptam, egy kocsi fényszóróit láttam az esőcseppek sokaságán át, és tudatosult bennem, vége. Nincs tovább. Eddig tartott a kis életem.
Kicsit elhamarkodott gondolatok voltak, mert ekkor egy akkora rántást éreztem a vállamnál, hogy átestem az út túloldalára. A kocsi továbbhajtott, mit érdekelte, hogy én ott fekszek az út szélén a sárban, az eséstől sajgó bordákkal. Körülnéztem. - Ki rántott el a kocsi elől? Nincs itt senki, még mindig teljesen egyedül vagyok!
A kereszteződés kihalt volt, csak egy kiscica nyalogatta az ázott bundáját egy száraz betonszegleten. Azért elég vad dolog lenne, ha az a kiscica rántott volna el!
Felálltam a földről. Az egész ruhámból csöpögött az eső és a sár, és már egyre jobban kezdtem fázni is. Nekiindultam kelletlenül a hazafelé vezető útnak, morogva a mai sofőrök tahóságán. Az utcán senki nem volt, csak néha-néha egy ablak mögül láttam pár elképedő arcot, hogy mit keresek az utcán özönvíz idején. De feltűnt egy alak az utca túloldalán. Egy ház sarkánál támaszkodott és engem nézett. Csak az arcát láttam, azt is messziről, de onnan ismerősnek tűnt. Egy srác volt, de onnan nem jöttem rá, ki volt az, hát elindultam közelebb. Mikor kiléptem az útra, eltűnt a ház mögött. Felgyorsítottam a lépteimet. Mire a házhoz értem, a srác sehol sem volt.
Megfordultam, gondoltam, ideje hazamenni. Hanem mikor megfordultam, a házunk ablakában pillantottam meg ugyanazt a srácot. Az én szobám ablakánál! Azonnal elindultam hazafelé, majd a sáros cipőmet ledobva egyenesen a szobámba rohantam. Már megint! Sejthettem volna! Sehol senki! Képzelődnék?
Nem igazán. A sötét sarokban ült valaki. Kezdtem látni a körvonalait, ahogy alkalmazkodott a szemem a benti fényhez. Valaki tényleg ült ott!
- Ki van ott? - kérdeztem kissé ijedten. Lehet, hogy betörő, vagy egy szatír, mit tudom én! Az első dolgot felkaptam, ami a kezembe került... A bátyám régi baseball-ütőjét. Válasz nem jött, hát az ütőt felemelve újra kérdeztem: - Ki van ott? - emeltem a hangerőn, meg is moccant.
Az alak felállt, és szép lassan előballagott a félhomályból. Fekete farmer volt rajta, és egy fehér pulóver, és az arca tökéletes volt. A szemei mintha maguk a csillagok lettek volna, kéken szikráztak, hosszú szőke haja pedig mintha selyemből lett volna. Arcvonásai szabályosak voltak, kisfiúsak, mégis látszott rajta, hogy érett férfi.
- Ki a fene vagy te? - csattantam fel mérgemben. - Mit keresel itt? - még jobban megmarkoltam az ütőt a kezemben.
Láthatóan duzzogósra vette a figurát.
- Velem te ne kiabálj! - morogta. Nem hittem a fülemnek! Ő jön a házba, és én ne káromkodjak?
- Te csak ne szabj feltételeket, te jöttél be engedély nélkül, halljam, ki vagy! - szúrósan nézhettem rá, mert egyből visszavett a duzzogásból és más hangnemben szólt.
- Valaki, aki egy órája megmentette az életedet... - karba tette a kezeit, és mustrálni kezdte a cipőjét, mintha valami érdekes lenne rajta.
- Hogy??? - meglepetésemben majdnem kiesett az ütő a kezemből.
- Én rántottalak el a kocsi elől! - fejtette ki bővebben. - Nagyot eshettél, ha nem emlékszel rá!
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.
- Na jó, szóval azt mondod, te voltál az aki belevágott az első pocsolyába...Oké, én ezt el is hiszem! De akkor sem tudom, hogy mit keresel itt! - hangsúlyoztam. Kezdett kabaréba illő lenni a helyzet.
- Az őrangyalod vagyok! - tényleg földöntúli természetességgel mondta ki, bár nagyon nem hatott meg, azt hiszem itt morogtam valami nem túl nőieset.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 5.33 pont (9 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#1 Törté-Net 2004. 07. 12. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?