Draco Malfoyt nem kis mértékben bosszantotta, hogy ismételten kénytelen a Griffendéles banda arany hármasa mögött bandukolni. Kora ősz volt, óraközi szünet, és tódultak kifelé a diákok a napsütötte udvarra. Draco is, mint említettük, a Harry Potter, Ron Weasley és Hermione Granger alkotta trió mögött.
Dracót és Potteréket régi ellenségeskedés kötötte össze. Ez a felhőtlen jó viszony gyakorlatilag még az elé datálható, hogy bekerültek volna a Roxfortba. A vonatról már úgy szálltak le, hogy Draco, Potter és Weasley között kibékíthetetlen ellentét feszült. Grangerrel más a helyzet. Granger később csapódott Potterékhez, és ez, nomeg mugli származása bőségesen elegendő indokot szolgáltattak arra, hogy Draco Malfoy rá is kiterjessze olthatatlan gyűlöletét.
Haladtak kifelé. Az átjárónál összetorlódtak a diákok, a hátsók nyomták az előttük haladókat. Draco bármennyire is próbálta megvetni egy-egy lépés között a lábát, mégis előre esett egy lökés következtében, egyenesen Grangernek. Draco akaratlanul is rátámaszkodott a lány vállára, fejét pedig felkapta, nehogy beverje az állát. Mivel így éppen egy fejjel volt magasabb, mint Granger, elkerülte a fájdalmas ütközést, de álla rásimult Granger bozontos hajára, orrát pedig megcsapta a lány illata.
Furcsa illat volt. Finom, mégis érzéki, szinte szédítő. Csak egy pillanatig tartott csupán, de Dracót teljesen felkavarta.
- Taposs le nyugodtan, Malfoy! - sziszegte fejét hátrafordítva a lány.
- Ahogy óhajtod, Granger! - válaszolt gúnyosan Draco. Weasley fordult volna felé, de a tömeg már ki is lökte őket az udvarra, ahol a tágas téren szétszóródhattak. A Griffendéles hármas jobbra, Draco Crakkal és Monstróval balra fordult el.
Draco hátát egy fának vetve hallgatagon bámulta a tömeget. Jócskán magas termetével szinte mindenki feje fölött átlátott, és ez most nagyon is jól jött neki, mivel az udvar túloldalát fürkészte. A Griffendéles hármast. Pontosabban Grangert.
Nem tudta, miért vonzotta a tekintetét most annyira ez a sárvérű. Máskor örült, ha nem kell látnia. Vagy ha igen, akkor is csak azért, hogy levezesse rajta úri rosszkedvét. Most viszont túlságosan messze volt tőle a lány, semhogy beleköthessen, és e pillanatban a jövőre nézve sem fordult meg a fejében semmi ilyesféle gondolat. Egyszerűen bámulta, mert úgy érezte, hogy bámulnia kell. Crak mondott valamit neki, de ő oda sem figyelt. Teljesen kikapcsolt, mintha csak két szem lett volna, amelyik néz. Hermione Grangert.
És a lány megfordult. Nem tudni, mit mondhatott neki előtte Potter, de mosoly nyílt ki az arcán, és a tekintete egyenesen találkozott Draco tekintetével. Draco tudta, hogy a lány nem csak felé néz, hanem látja is őt, és látja azt is, hogy Draco is őt nézi, ám Granger arcáról nemhogy nem múlt el a mosoly, hanem fejét még pajkosan oldalra is döntötte, és úgy fordult vissza, hogy arcát az utolsó pillanatig Draco felé fordította, tekintete az utolsó pillanatig fogva tartotta a fiú tekintetét.
Draco úgy érezte, mintha szíve ki akart volna ugrani a mellkasából. Szeme kitágult, száján keresztül kapkodott levegő után.
- Jól vagy? - kérdezte tőle aggódva Monstro. Ebben a pillanatban véget ért a szünet, és a befelé furakodó tömeg eltakarta a fiatal mardekáros elől Grangert.
- Jól - válaszolta jócskán megkésve. Észbekapott, hogy hogyan nézhetett ki, magában egy pillanatra megmosolyogta saját magát és az aggódó testőrét is, de a következő pillanatban ismét a lány képe jelent meg előtte. És ismét jelentkezett az a fájdalmasan édes, szívbemarkoló érzés, amitől meglódult előtte az egész világ.
Utólag képtelen volt felidézni, hogy milyen óráik voltak aznap, vagy hogy ki szólt hozzá és ő mit mondott nekik. Csak azok a pillanatok rémlettek előtte valóságosnak és felidézhetőnek, amikor ebédnél és vacsoránál ismét nézhette a lányt. Mert muszáj volt néznie.
Még senkinek nem tűnt fel a viselkedése. Ha szótlan volt, hát szótlan volt. Ő volt Draco Malfoy, a gazdag és befolyásos Lucius Malfoy egyetlen fia, a Mardekár-ház hetedéves prefektusa. Bizonyos keretek között bármit megengedhetett magának. Akár azt is, hogy nem szól étkezések közben senkihez, és elmélázva bámul valamerre.
Őt azonban zavarta a saját viselkedése. Nem akkor, ott, amikor Grangert bámulta, hanem később. Önmagában az a tény zavarta, hogy bámulja a lányt. No és az, amilyen következtetéseket vont le magában Grangerről, miközben bámulta.
Rájött, hogy szép. Érdekes, ez eddig neki még soha nem tűnt fel! De most meg kellett állapítani magában, hogy a lány igenis szép! Na és az alakja! Karcsú, formás, nőies. És milyen kecsesek a mozdulatai! A nevetése! Milyen jól áll neki! És a hangja is olyan, mintha ezüstcsengők csilingelnének! Hogy nem látta ő ezt eddig? Ennyi szépség itt volt az orra előtt éveken át, hogy nem vette észre?
(...)
Útkereszteződés
A szavazáshoz VIP szükséges!
Átlag: 7.23 pont (31 szavazat)
