Évek múltán

Szombat délután van, én meg egy középkategóriás Mercedes C-osztály volánja mögött falom a kilométereket az autópályán, robogva vissza Pestre a gimnáziumi érettségi találkozónkra. Húsz év. Hihetetlen, hogy elszaladt ennyi idő. Tudtam, hogy nem érek oda pontosan a gimnázium épületéhez – feltartott a Mercedes-gyár környéki forgalom –, de mostanában úgysem az idő volt a legfőbb barátom. Különösen a válásom óta. A munka lett az egyetlen menedékem, a legfontosabb elfoglaltságom, amivel megpróbáltam elfojtani az emlékeket és újraépíteni a rommá vált életemet. Megszenvedtem ezt a válást; sokba fájt, mind lelkileg, mind anyagban.

Ahogy a monoton motorhang ringatott, a gondolataim hirtelen átsodródtak a múltba, a húsz évvel ezelőtti, mára már megkopott emlékekhez.

Elevenen éltek bennem a gimis évek: a hátsó padokból jövő fojtott nevetések, a lógások a törióra elől a biciklitároló mögé cigizni a haverokkal, meg a folytonos züllés a helyi kocsmákban, amikor azt hittük, miénk a világ. Ott volt Gergő, a padtársam, aki mindig valamilyen kétbites üzletet vagy autószerelős trükköt tervezett, meg Peti, aki a rockzenén kívül semmit sem tartott fontosnak. És persze a lányok.

Ha becsuktam a szemem, még húsz év távlatából is tisztán felidéződött az a délután a sportcsarnok mögötti sötét zugban, ahol a világ megállt körülöttünk. Lili volt az a lány, aki miatt hetekig gyomorgörcsben éltem, miközben a folyosón lestem minden egyes lépését. Akkoriban még minden rezdülés felért egy katarzissal: a levegőben lógó, kimondatlan szavak, a zsúfolt öltözők szaga, és az a pillanat, amikor végre sikerült ellógni az egyik unalmas délutáni óra elől.

A csarnok mögötti betonfal tövében álltunk, a hűvös októberi szélben, ami felerősítette a feszültséget. Emlékszem a kabátja érintésére, a saját torkomban dobogó szívverésemre, meg arra a bénító izgalomra, hogy el ne rontsam. Amikor végre egymáshoz simultunk, a hideg levegő ellenére minden forróvá vált.

A falnak támaszkodtunk, egymás mellett, és a beszélgetés lassan elhalt. A cigaretta parazsa izzott a kezemben, és ahogy a füstöt kifújtam, éreztem, hogy a vállam az ő vállához ér. Kivette a cigit a kezemből, beleszívott, majd visszaadta. Nem húzódtam el. Ő sem.

– Hideg van – suttogtam.
– Igen – felelte, és a hangja remegett, pedig nem is volt az.