A cselekedeteket az eredményük alapján kell megítélni 2. rész
Megjelenés: ma
Hossz: 20 205 karakter
Elolvasva: 8 alkalommal
„...Apa hátradőlt, és a szemembe nézett.
– Anyád büszke lenne rád. Én is az vagyok. – talán olvasott az agyamba a szememen keresztül. – Megoldod, megoldjuk.
Nem szóltam. Csak a vállára hajtottam a fejem, és hagytam, hogy a csend meggyógyítson. Zavarodott voltam és nem volt jövőképem, nem volt elképzelésem a jövőről…"
– Anyád büszke lenne rád. Én is az vagyok. – talán olvasott az agyamba a szememen keresztül. – Megoldod, megoldjuk.
Nem szóltam. Csak a vállára hajtottam a fejem, és hagytam, hogy a csend meggyógyítson. Zavarodott voltam és nem volt jövőképem, nem volt elképzelésem a jövőről…"
(Minden résztvevő a képzelet szülötte (így nincs vérségi kapcsolat közöttük), a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve.)
Néztük egymás szemét. Mindkettőnkben mérhetetlen fájdalom, gyötrelem látszott. A kérdések a hogyan továbbról. Szemből öleltem meg apát és szinte az arcába mondtam:
– Szeretlek, apa.
– Én is téged... tiszta szívből.
És ekkor olyan történt, amit ha nem velem esik meg, el sem hiszem. Az ajkunk összeért.
Először csak puha volt, óvatos, mint amikor két ember először ér egymáshoz, és még nem tudja, szabad-e. Ajak az ajkon, lélegzet a lélegzetben. Aztán a keze a hátamra csúszott, az enyém a nyakára. A csók lassan mélyült – a nyelve a nyelvemmel, a szívverésünk összekeveredett. Nem siettünk. Nem is tudtunk volna. Minden mozdulat lassú volt, mint aki attól fél, hogy eltörik a pillanat. A szája a szám sarkába tévedt, majd az államra, a nyakamra. A fülemhez ért, és ott megállt egy pillanatra.
– Biztos? – kérdezte halkan.
– Igen – suttogtam.
Sajnos már csak az ő szobájába mentünk. A függöny behúzva, a lámpa csak az éjjeli szekrényen égett. Lassan vetkőztünk. Ő a zakóját, az ingét, az övét. Én a blúzomat, a farmeromat. A testünk között alig volt levegő.
A teste kicsivel több mint negyven éves volt. Nem fiatal, de nem is öreg. A válla széles, a karja erős, a hasa puha. A bőre meleg, a szőrzete ritkás, a mellei genetikailag izmosak, a bimbói sötétek. Az én testem alig húszéves. Feszes, sima, illatos. A mellecskéim nem kicsik, kemények, a bimbóim rózsaszínek. A puncikám kopasz, Lorenzo így szereti.
Ahogy apa végignézett rajtam, láttam a szemében, hogy nem csak engem lát. Anyát is látja. Aztán halkan megszólalt:
– Anyád teste... más volt. Nem jobb, nem rosszabb. Más. A mellei nagyobbak, puhábbak. A bimbói sötétebbek, mint a tied. A hasa puhább volt, a csípője szélesebb. A puncikája nem volt kopasz – dús, sötét szőrzet borította, mint egy régi festményen. Amikor hozzáértem, mindig tudtam, hol vagyok. Ismerős volt, mint a sajátom.
Elhallgatott, és a szemembe nézett.
– A te tested... olyan, mint a hajnal. Feszes, sima, illatos. A mellecskéid nagyok, kemények és mint két labda büszkélkedik a mellkasodon. A bimbóid rózsaszínek, mint a virágszirom. A puncikád kopasz, és én már most érzem, ahogy majd a bőröd a tenyerem alatt lélegzik. Nem hasonlítasz anyához. De nem is kell. Te te vagy.
A szavai mélyen hatoltak az agyamba. Nem azért, mert hízelgett. Hanem mert igaz volt.
– Szeretlek, apa.
– Én is téged... tiszta szívből.
És ekkor olyan történt, amit ha nem velem esik meg, el sem hiszem. Az ajkunk összeért.
Először csak puha volt, óvatos, mint amikor két ember először ér egymáshoz, és még nem tudja, szabad-e. Ajak az ajkon, lélegzet a lélegzetben. Aztán a keze a hátamra csúszott, az enyém a nyakára. A csók lassan mélyült – a nyelve a nyelvemmel, a szívverésünk összekeveredett. Nem siettünk. Nem is tudtunk volna. Minden mozdulat lassú volt, mint aki attól fél, hogy eltörik a pillanat. A szája a szám sarkába tévedt, majd az államra, a nyakamra. A fülemhez ért, és ott megállt egy pillanatra.
– Biztos? – kérdezte halkan.
– Igen – suttogtam.
Sajnos már csak az ő szobájába mentünk. A függöny behúzva, a lámpa csak az éjjeli szekrényen égett. Lassan vetkőztünk. Ő a zakóját, az ingét, az övét. Én a blúzomat, a farmeromat. A testünk között alig volt levegő.
A teste kicsivel több mint negyven éves volt. Nem fiatal, de nem is öreg. A válla széles, a karja erős, a hasa puha. A bőre meleg, a szőrzete ritkás, a mellei genetikailag izmosak, a bimbói sötétek. Az én testem alig húszéves. Feszes, sima, illatos. A mellecskéim nem kicsik, kemények, a bimbóim rózsaszínek. A puncikám kopasz, Lorenzo így szereti.
Ahogy apa végignézett rajtam, láttam a szemében, hogy nem csak engem lát. Anyát is látja. Aztán halkan megszólalt:
– Anyád teste... más volt. Nem jobb, nem rosszabb. Más. A mellei nagyobbak, puhábbak. A bimbói sötétebbek, mint a tied. A hasa puhább volt, a csípője szélesebb. A puncikája nem volt kopasz – dús, sötét szőrzet borította, mint egy régi festményen. Amikor hozzáértem, mindig tudtam, hol vagyok. Ismerős volt, mint a sajátom.
Elhallgatott, és a szemembe nézett.
– A te tested... olyan, mint a hajnal. Feszes, sima, illatos. A mellecskéid nagyok, kemények és mint két labda büszkélkedik a mellkasodon. A bimbóid rózsaszínek, mint a virágszirom. A puncikád kopasz, és én már most érzem, ahogy majd a bőröd a tenyerem alatt lélegzik. Nem hasonlítasz anyához. De nem is kell. Te te vagy.
A szavai mélyen hatoltak az agyamba. Nem azért, mert hízelgett. Hanem mert igaz volt.
Ez csak a történet kezdete, még 10 oldal van hátra!
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Regisztrálj VIP-fiókot!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
T
Törté-Net
ma 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1