A nyár íze

A július első hete úgy kezdődött, mint minden másik nyár: túl korán kelt, túl meleg volt, és Bence már az első munkanap reggelén biztos volt benne, hogy élete legrosszabb döntése volt elvállalni a gyorséttermi nyári munkát.
A hátsó bejáratnál állt, kezében az új, kissé túl nagy egyenruhával, és próbálta kitalálni, hogyan kell úgy felvennie, hogy ne nézzen ki teljesen ügyetlenül.
Tizenkilenc éves volt, és bár az iskolában nem számított különösebben visszahúzódónak, idegenek között mindig nehezen találta a helyét. Különösen akkor, ha valaki tetszett neki.
Akkor még nem tudta, hogy néhány perc múlva találkozni fog valakivel, aki miatt a következő hetekben minden egyes munkanapot várni fog.
– Te vagy az új srác?
Bence felnézett.
Egy lány állt előtte. Hosszú, barna haja laza copfban volt összefogva, az egyenruha pedig furcsán elegánssá tette annak ellenére, hogy valójában csak egy gyorséttermi póló és fekete nadrág volt rajta.
– Igen – mondta Bence.
– Bence?
– Igen.
– Én pedig Lili.
A lány elmosolyodott.
– Üdv a pokolban.
Bence elnevette magát.
– Ennyire rossz?
– Majd meglátod.
Azzal megfordult, és visszament az épületbe. Bence néhány másodpercig csak nézte. Aztán észrevette, hogy a lány visszafordul.
– Jössz?
– Persze.
Bence utánaindult.
És ettől a pillanattól kezdve a nyár már egyáltalán nem tűnt olyan rossznak.
Az első napokban Bence szinte mindig akkor került Lili közelébe, amikor valami munkát kellett végezni. Ha Lili a kasszában állt, Bence valahogy mindig a pult másik oldalán kötött ki. Ha Lili a konyhában dolgozott, Bence hirtelen különösen fontosnak érezte, hogy ő is ott segítsen. Ha Lili a raktárba ment, Bence néha azt vette észre, hogy néhány perccel később ő is ugyanoda került. Csakhogy egyetlen egyszer sem mert vele rendesen beszélgetni.
– Szia.
– Szia.
– Minden rendben?
– Igen.
– Jó.
És ennyi. Bence utána rendszerint órákig bosszankodott magán. Miért nem tudtam valami értelmeset mondani? Lili azonban mintha nem bánta volna. Sőt. Egyre gyakrabban mosolygott rá. Egyik délután, amikor egyszerre tartottak szünetet, Lili leült mellé az étterem mögötti kis padra.
– Te mindig ilyen csendes vagy?
Bence majdnem félrenyelte az üdítőjét.
– Nem.
– Nem?
– Csak... új vagyok.
Lili elmosolyodott.
– Két hete.
– Jó, akkor két hete vagyok új.
A lány felnevetett.