Édes hármas 1. rész

19 éve jöttem a világra. Oda, ahol a busz már csak akkor áll meg, ha rajta vagyunk, vagy az út széléről integetünk a sofőrnek. A régi grófi majorságban. A nagyszülők anno megkapták a két lakásra a százéves, ingyen használati jogot – aztán idővel az "ingyen"-ből lett "örök", a használatiból meg tulajdon. Brilliáns deal, csak épp senki nem mondta, hogy közben kihal a hely.

Mert kihalt.

Mikor megszülettem, még tizenhat család nyomta itt. Most meg van négy.

Az én sztorim ott kezdődik, hogy pár lakással arrébb, pár nappal előttem megszületett Zoli. Anyámnak nem volt teje – stressz, meg a tehénfejés előtti hajnali mászkálás –, úgyhogy Zoli anyja szoptatott. Aztán pár hónap múlva Zoli anyjának apadt el a teje. Anyámnak akkor meg már volt. Szóval Zolit én is szoptattam az anyukája, ő meg az enyémet. Tejtestvérek. Ezt a városi osztálytársak sose értették. "Ti tényleg egymás anyját szoptátok? " – kérdezték hitetlenkedve. Mi meg csak röhögtünk.

Zolinak volt egy bátyja, Tibi. Két évvel idősebb. Ő meg minket húzott magával mindenhová. Tibi volt az erő. Zoli az ész. Én meg aki összerakta a kettőt. Így lettünk hármas. Nem barátok. Ennél több. A majorság utolsó gyerekei. A többiek már mind felnőttek, leléptek a picsába, vagy meghaltak.

A városban meg kiröhögtek. "Majorsági különcök". Nem basztattak minket, mert Tibi olyan volt, hogy egyszer szólt, aztán ha kellett, odabaszott. De érezni lehetett, hogy mások vagyunk. Hogy nem illünk be a városi ficsúr közösségbe. Hogy mi az a pár tíz ember egy szar lerobbant majorságban, ők meg ott laknak panelrengetegben, ahol még a szomszédot sem ismered.

Aztán jött a középsuli. Tibi elment mezőgazdasági gépszerelőnek – ott is ragadt a traktor mellé, de neki az volt a jó. Zoli és én a városi szakközépben kötöttünk ki. Zoli műszerésznek tanult – irányítástechnikának hívták a szakot. Én meg közgazdaságtant... ami a valóságban könyvelés volt. Számlák. Egyenlegek. Munkaügy. Bérszámfejtés. Meg az a fajta unalom, amitől az ember szívesebben mászik be egy istállóba.

De minden este hazajöttünk. A busz utolsó járatával. Vagy ha az kimaradt, gyalogoltunk az erdőn át a tehenészet felől. Ott dolgoztak a szüleink. Ott dolgoztunk mi is nyáron, meg ha gondban voltak hétvégén is. Mert a majorságban nincs olyan, hogy "nem segítek". Ganajozás van, istállózás, takarmány. Ha nem csinálod, dögöljön meg az állat? Nem.