Vígasztalódás vagy újjászületés

Krisztusi koromban, 33 évesen, az ördögi hetes házassági évfordulónkkor jött rá a feleségem, mégsem én vagyok az igazi. Valahol ez már régebbről benne volt a levegőben. Ő kezdte a kikacsingatást más férfiak felé, én meg nem akartam adósa lenni senkinek. Jobban szerettem a letisztult, érettebb, kissé molett nőket, akiken volt mit fogni. A válófélben lévő feleségem gizda, csont-bőr, alig melles, és a vasággyal együtt mérve alulról nyalogatta a negyven kilót a mérleg nyelve. Az arcán a megnyúlt vonások lóarcúvá, markánssá tették. Kihívás volt nekem akkor is, mint most más férfiaknak. Ágyban... nos, kezdetekkor egy vérmes menyecske volt, aki úgy kicsavart fél éjszaka alatt, hogy hálni járt belém a lélek. Legatyásodtam, de élveztem, talán akkor még ő is... Már nem. Szülei kifizették a panelt, így költöztem haza a pár száz fős községünkbe, a családi házba. Nyugalom, megnyugvás, átgondolás kellett. Munkahelyem a környéken lévő kirendeltségre nevezett ki személyi tanácsadónak biztosítás terén. Egy félig dinka, elvont férfi volt a kirendeltségen, ha volt valami kapás, ő egyeztetett nekem időpontot és intézte főleg a káreseteket. Napjaim a semmitevés töltötte be. Anyukám parancsolt rám.
– Látod fiam, Biborka megint lent sírdogál a nagyszülői házban – mondta délelőtt, miközben a konyhában kotyvasztott, készülődött a délutáni műszakjára. – Vágd már le a füvet, te. Még nagyon maga alatt van.
– Jól van, mama – morogtam, de tudtam, hogy nincs mese. Felkaptam a régi fűnyírót és elindultam a kertbe. Ez a nő volt gyerekkorom második anyja. Nagyszüleim besikeredett lánya, még anyám szoptatása alatt, de mamám anyámmal együtt imádott lányaként nevelte. Nagynéném, aki ötvenöt éves, rákból gyógyulóban, bár mindig leírja magát. Biborka ott ült a ház előtt, a kis teraszon, a lábát a földre lógatva, és úgy nézett rám, mint aki azt mondja: „Segíthetnél. ”
– Szia, Biborka – köszöntem egyszerűen.
– Szia... köszönöm, hogy jössz – mondta halkan. – Nem volt kedvem kikelni az ágyból, de a fű... hát... te segítesz? Tudom anyád parancsolta.
– Persze, de semmi gond. – Indítottam a fűnyírót, és lassan haladtam. Ő csak nézett, néha odanyúlt, a hosszabbítót tettel el az útból, mintha elfelejtett volna mindent a világban, csak ott voltam én és a kert.
– Tudod, jó, hogy jöttél – motyogta egy idő után. – Kicsit... elfelejtettem, hogy milyen, ha valaki beszél velem.