A megértés

A dobozos furgon forró levegője olyan, mint egy második otthon. Reggeltől délutánig ezek a poros utcák a világom. Főleg az idősek kapujához járok, akik idegenkednek asz automatáktól és akik néha úgy néznek rám, mintha egy marslakó lennék, akit megszólítani sem lehet. De megszokták a pofámat, én is megszoktam őket.
Amikor bezárom a furgont, azonnal a kézilabda van a fejemben. A terem a másik világom. Itt  huszonhat évesen, 191 centivel és hosszú karokkal én diktálom a játékot. Átlövő vagyok és amikor a labda a hálóba csapódik, a nap nyomása feloldódik bennem.
Apám építette nekem a nagy ház mögött egy kisebb – három szoba, konyha, fürdő – gyorsépítésű házat. Kényelmes és az én saját fészkem. Néha hazaviszek lányokat, persze hiszen a szükség nagy úr. De a munka, az edzések, a fáradtság... Egyszerűen nincs energiám és kedvem ahhoz a fajta feszültséghez, amit egy komoly kapcsolat jelentene. Nem akarok még senki mellett lehorgonyozni. Nem most. Még nem.
A csarnokba érve kerestem Csabát, a karbantartót. A recepciós azonban Szilviának szólt, a karbantartók főnöke. Kárász Szilvia. A csomag a nevére szólt. Óriási volt és nehéz a doboz.
– Hát szia – köszöntem, miközben a nevét írtam a tabletbe. Mindig furcsa érzés volt hozzászólni. Nem is igazán tudtam, hova nézzek. Olyan érzésem volt, mintha lenézném, pedig nem az volt a szándékom, csak... nos, ő egy fejjel volt alacsonyabb nálam és valahogy mindig úgy tett, mintha ez egyáltalán nem zavarná. Feje búbja az ajkamig ért.
– Figyi, Csaba itt van? – kérdeztem, reménykedve, hogy átadhatom neki a szállítmányt és tovább állhatok.
Szilvia felpillantott és egy olyan mosoly futott át az arcán, ami egyértelműen azt jelentette: "Na, most megint ez. "
– Miért, én nem vagyok jó? – kérdezte és a hangjában nem sértődött sérelem, hanem szilárd, kacér kihívás csendült. – Amúgy van, de mindenki a tetőn van, egyik hullámpalát megkezdte a szél.
Aztán nevetett, egy mély, vidám hangon.
– Ez diszkrimináció, hogy mert nő és kicsi vagyok, nem vagyok jó NEKED!
– De jó lennél... – mondtam és a mondat vége felé éreztem, hogy a hangom fura elcsúszást vélt felfedezni. – . minden értelemben. De tudod, a csomag elég terebélyes és nehéz... Te meg hiába vagy csini... tényleg, de kurva kevés vagy hozzá. Ja, és én csak a kapuig szállítok.
Ezt így odavetettem, mint egy fricskát. De Szilvia nem húzódott vissza. A szeme összeszorult és egy határozott lépéssel előre jött.