Bártenderek

Fanni vagyok, 25 éves, és egy éjszakai bárban dolgozom bártendereként. A vendéglátóipari suli után elvégeztem a mixer tanfolyamot is, és ez már a második munkahelyem. Jó kis csapat vagyunk, összeszokott, családias légkörben dolgozunk – mint ahogy a bár vezetése is ilyen. Maga az apa a főnök, a felesége pedig a gazdasági ügyeket intézi. Elsőre kedves, mézespuszedli típus, de ha rovancs, vagy elszámolás van, előjön belőle a hárpia. Minden apró hibát kiszúr, minden fillérrel el kell tudni számolni. A fiuk egy jóképű, izmos, „kétajtós barokk szekrény”, ő felel a biztonságért – így értünk is. A felesége könyvel, adminisztrál, vele havonta egyszer, fizetéskor futunk össze.
Két hónapja kaptam magam mellé egy új lányt, Lilit, hogy betanítsam – a saját szám íze szerint. Eleinte bizalmatlan voltam: talán beépített csaj? Huszonkét évesen már vérprofin dolgozott. Gyors volt, pontos, és vizslatott, mint egy vadászkopó.
A törzsvendégekkel megvoltak a megszokott jelek, utalások, biccentések, amiket nem biztos, hogy át akartam adni neki. Volt fekete pénz, amiből le lehetett csípni, személyes zsebpénz, titokban árult cuccok – ha túl tudtam árazni, azt is lenyúlhattam. Így a fizum ötszörösét, tízszeresét is össze tudtam szedni, és nem akartam mindezt elbukni, ha a csaj beépített volna. Két hónap alatt kitapasztaltam, hogy nem beépített. Markó, a biztiboyok főnöke kettesben is jelezte, hogy lassan betaníthatom a feketepiacra, meg a tiltott szerekre is – ez volt a bizonyíték. Lili gyorsan tanult, figyelt és hálás volt. Már-már barátnők lettünk.
Aznap éjjel a bár már majdnem kihűlt. A neonok pislákoltak még, de a hűtő zúgása maradt az egyetlen hang. Lili poharakat törölgetett, én cigire gyújtottam. A hamutálban már egy egész elfüstölt éjszaka hevert.

– Fáradt vagy? – Kérdeztem, kifújva a füstöt.
– Most már igen – mondta. – Amíg pörög a hely, nem tűnik fel, de ilyenkor... leül a csend.
– A csend a legrosszabb – feleltem. – Olyankor jön elő minden, amit nap közben elnyomsz.
– Például? – Kérdezte, miközben letett egy tiszta poharat.
– Például, hogy megint egyedül megyek haza – mondtam, félig mosolyogva, félig fáradtan.
– Azt hittem, neked van valakid.
– Volt. Egy ideig bírta, de ez a szakma nem az a világ. Melyik pasi tűri, hogy éjjel négykor érek haza, félrészeg alakokkal dumálok egész este, meg hogy a biztiboy véd meg, ha balhé van?