Egy laza éj

21 voltam és kb. úgy éreztem, hogy egy multi összeszerelő robotja vagyok. Ha volt meló, toltuk éjjel-nappal, ha nem, akkor maradt a hétfőtől péntekig egy műszak. Persze ezt nevezték ők „rugalmas munkaidőnek”. Rugalmas a... ja, a hátam majd’ kettétört, de mindegy.
Nyár volt, a szokásos kéthetes leállás előtti utolsó péntek. A csapat kitalálta, hogy legyen egy „ereszd el a hajamat” buli az étkezőben. Őszintén? Nekem nem volt hozzá kedvem. A pasim, – vagy inkább szállásadóm, mert a testem volt a fizetség a lakhatásért, – épp előző nap indult nyugatra kamionnal. Néha hetekre eltűnt, szóval nem nagyon hiányzott.
A bulin először langyos volt a hangulat. Zenét tettünk be, de inkább csak beszélgettünk kisebb csoportokban, közben vedeltük a boltból hozott piát. Amint ürültek az üvegek, úgy oldódott a társaság. Egy idő után már mindenki lötyögött a „táncparketten” a félhomályban. Aztán nem volt nehéz észrevenni, hogy kettesével tünedeztek el az emberek. Mire észbe kaptam, szinte már kínos volt, hogy alig maradtunk páran és csak vonaglottunk a félig kihalt „táncparketten”.
És akkor, Noel odalépett hozzám. Egy fiatal, mérnök srác, a feltörekvő ifjú nemzedék daliás képviselője. Magas, jóvágású, az a fajta, akiről mindig azt hittem, hogy túl messze van az én világomtól, a többiek meg azt gondolták róla, hogy az a fajta, akitől az első pillantásra nedves lesz a bugyi. A nevünkön kívül szinte semmit nem tudtunk egymásról.
Azt azért mindenki tudta, hogy Noel kavar az egyik irodista csajjal. Néha láttam őket együtt. Egy kicsit ducibb lány volt, mint én, vagy is inkább csak combban és fenékben erősebb, felül meg szinte deszka. Nem mintha nekem lett volna jogom ítélkezni, mert én se voltam az a kifutóra született modell. Apa mindig azt mondta, van rajtam pár kiló plusz, de arányosan elosztva. Anyámtól meg az erősebb melleket örököltem. Nem, nem giga-csöcsök, de azért átlag felettiek, karban és kordában tartva.

– Netti, mit iszol? – Hajolt közelebb Noel.
– Ami maradt. Már nem vagyok válogatós – vontam vállat.
– Hozzak két unicumot? – Kacsintott.
– Csak piát kínálgatsz így, vagy mást is? – Vágtam vissza félig komolyan.
– Ha rajtam múlik, te választasz – vigyorgott.
Nevettem, ő is, közben a zene lassabbra váltott. Valahogy magától értetődött, hogy az étkező közepén, a táncparkettnek kinevezett térben egyszer csak ott voltam a karjaiban.

– Mondtad, hogy robotnak érzed magad a soron – kezdte halkan.