Kirúgás örömei

A műhelyben lassan kihunytak a fények, a gépek némán álltak, és csak a neoncsövek hideg zúgása töltötte be az üres csarnokot. Vállamon lógott a kabátom, ahogy az üres folyosón végigsétáltam. Ma is túlóráztam, és most... most már tudtam, hogy nincs több helyem itt. A főnök egyetlen mondattal intézte el: „Ennyi volt, menj a HR-re. ”
Beléptem a HR-irodába. Csak Klárika volt ott. Alacsony, telt asszony, hatalmas keblekkel, nagy hátsóval és oszlopnyi lábakkal, amik szűk szoknyájában még hangsúlyosabbak voltak. Látszott rajta, hogy fáradt, a szeme alatt sötét karikák, a haja kissé zilált, a blúza feszült rajta, ahogy hajolt a szekrény felé. Egyedül él, elvált, nagy gyereke már kirepült, tudtam mindezt, de most valahogy minden hangsúlyosabbnak tűnt a magányában.
– Maga az utolsó ma – szólalt meg, miközben a szekrényhez lépett. – Jöjjön, csak pár aláírás, aztán... kész.
Lassú léptekkel közelebb mentem. Néztem, ahogy a teste hajlik előre hogy elérje a polcot, ahogy a mellei megmozdulnak, ahogy a nagy hátsójára ráfeszül  a szűk szoknya. Nem volt szándékos, nem volt flört, csak egyszerűen nyers, valóságos, emberi.
– Tudja – kezdte Klárika, miközben keresett valami nyomtatványt –, mindig a legértékesebbeket rúgják ki először. Maguk túl drágák... a számok könyörtelenek, nekik csak a profit számít.
– Szép vigasz – mondtam keserűen. – Egy táblázat, egy cella, és kész. Nem vagyok több, mint egy költség.
Klárika megállt, kezében a papírral, majd lassan visszafordult. Lehajtotta a fejét, aztán halk hangon mondta.
– Néha szégyellem is magam, hogy ezt csinálom. Aláíratok pár papírt, és közben emberek élete hullik darabokra.
– Maga csak végrehajt – vontam vállat. – Nem maga dönt.
– Igen, de én nézek közben a szemükbe – suttogta. – És ilyenkor... amikor már mindenki hazament, és csak ketten maradunk... néha jobban értem magát, mint azok odafent. Mert magának ez volt az élete. És én... én vagyok az, aki elvágja a szálat.
A csend ránehezedett a szobára. Éreztem a közelségét, a testének valóságos súlyát a térben, a mellei mozgását, ahogy hajolt, a combjai formáját, és a nagy hátsóját, ami minden lépésénél hangsúlyos volt. Nem volt szándékos, mégis... mintha minden vonala ott lett volna előttem.