Első

Márciusban kerültem be a vidéki gimnáziumba, egy közepes színvonalú iskola végzős, – mint később kiderült, – balhés osztályába. A fogadtatás hideg volt. Próbáltam beilleszkedni, de már az első napokban feltűnt, hogy látványosan jobban teljesítek a legtöbbjüknél. A túlteljesítés visszaütött. Amikor egy kicsit visszafogtam magamat, és nem mutattam ki minden válaszra azonnal a megoldást, egyre közelebb kerültem a többiekhez. Egy hónap elteltével már a lányok is szóba álltak velem, sőt, egyre többször keresték a társaságomat.
Már-már úgy tűnt, hogy kezdek beilleszkedni, amikor kiszivárgott rólam a pletyka, hogy már volt menyasszony vagyok, de megcsaltam a vőlegényemet, ezért ő felbontotta az eljegyzést. Nem kérdeztek, nem magyarázkodhattam, innentől máshogy néztek rám. Talán még fel is néztek rám.
Az osztályban két jobb kinézetű fiú volt, akik kiemelkedtek a többiek közül. Tóni, a csendes, visszafogott srác, aki mindig a háttérben maradt és Robi, akinek az árnyékában szinte mindenki eltörpült. Tónit kedvelték, de Robi uralta az osztályt és az iskolát. Sejtettem miért, de nem kerültem be a belső körükbe, így csak találgattam.
Tóni tizennyolcadik születésnapi bulija hozott fordulatot, megrepedt a jég. Robi nem jött el, jobb buliba ment. A többiek ittak, a lányok is. Én, Judit – az osztálytitkár – és Tóni csak szolidan üdítőztünk. Tónival reggelig beszélgettünk. A hajnal első fényeinél, amikor a többiek már elcsendesedtek, elcsattant egy visszafogott, mégis sokatmondó csók.
Sajnos úgy adódott, hogy utána egy hétig nem voltam se a suliban, se a városban, így volt időm gondolkodni rólunk, róla.
Vasárnap délután kopogtak az albérletemen ajtaján. Álmosan, egy – a kelleténél két számmal nagyobb   – melegítőfelsőben nyitottam ajtót. Tóni állt ott. Kezében egy kék szatyor volt, benne könyvek, fénymásolatok, spirálfüzetek.

– Szia. Jó, hogy itt vagy már! Holnap jössz? – Kérdezte halkan, a vállára esett sapkával babrálva.
– Már igen. Gyere be! – Léptem oldalra, ő pedig belépett, óvatosan levetette a cipőjét, és letette a szatyrot a kisasztalra, én pedig gyorsan becsuktam egy dossziét, amit eddig nézegettem.
– Hoztam a pótlásokat. Judit gyűjtötte össze a többségét, de a bioszt meg a matekot én másoltam le.
– Köszi – motyogtam. – Elég soknak tűnik.
– Hát... elég sok minden történt, amíg nem voltál. Meg Robi... No de mindegy is! – Legyintett, de a szeme nem nevetett.