Vetésforgó 1. rész

Szakmunkásképzőbe jártam, aztán leérettségiztem. Koedukált osztály voltunk, pár autószerelő, – mint én, – meg villanyszerelők, varrónők, bolti eladók, szakácsok, cukrászok, de a többség lány. A gyakorlati órákat leszámítva együtt volt az osztály. Nagyon jó közösséggé kovácsolódtunk össze, talán az igazán vadorzó oszifőnek köszönhetően. Eleinte csak véd – és dacszövetség voltunk, később valódi csapat lettünk.
Nem voltam sosem egy Adonisz, de ott, abban a közegben, nem ez számított. A lányok sem vártak hercegre fehér lovon, az is elég volt, ha jött egy paraszt szamárháton, csak használható farka legyen. Nem dicsekvésből mondom, de népszerű voltam a csajok között. Egyvalamire viszont mindig figyeltem, hogy mindig a nő élvezzen előbb, és hogy sehol ne maradjon utánam gyerek.
Volt négy lány, akikkel afféle „vetésforgóban” voltam. Egyik sem volt kirakati baba, de mindegyik adott valamit, ami miatt különleges volt, mi miatt újra és újra visszamentem hozzá. Judit kicsit husi volt, de azt mondtam mindig, hogy nagy kofferbe lehet jól pakolni. Sőt, még azt is elengedtem néha, hogy „az első osztály is ki van párnázva”. Volt benne valami, amitől otthon éreztem magam benne.
Harmadikosok voltunk, az őszi félév a legvége felé járt, készültünk a téli szünetre, a karácsonyra. Odakint repkedtek a mínuszok, puha fehér hótakaróba burkolózott a hideg ellen a természet. Valahogy az egész osztály felfokozott, ünnepi hangulatban volt napok óta, mikor az utolsó tanítási napok egyikén az óraközi szünetben hozzám lépett, se szó se beszéd átkarolta a derekamat, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta

– Találkozunk a téliszünetben? – És csókra nyújtotta a száját.
Udvariatlanság lett volna visszautasítani. Igaz, hogy az osztályteremben voltunk, és nem volt ideális a helyzet egy komolyabb csókcsatához, de nem is volt kirívóan ritka az ilyesmi a suliban. A tanárok – ha rajtakaptak egy párocskát – maximum enyhe rosszallással megjegyezték, hogy „Ejnye fiatalok, nem illik”.
Szóval a csók. Váratlanul ért, de mégsem döbbentem le, mert valahogy napok óta benne volt a levegőben. Judit körülöttem sündörgött egy ideje, néha „véletlenül” hozzám ért a melle, vagy egy „rosszul sikerül” kikerülő mozdulatnál az ágyékomat súrolta formás tompora.