A fuvar

A dátumot már senki se tudta az Apokalipszis Napja óta, csupán annyit tudtak, hogy ősz felé járt az idő.
Amerika. A Senki Földje. A földet már nem uralta semmilyen politikai hatalom, minden ember saját magára volt utalva. Így volt ez az alig 17 éves Josh-al is, aki teljesen egyedül, egy kopott és megrakott hátizsákkal, valamint egy szintén viseltes, kosztól és száradt vértől tarka sportkabátban vándorolt egymagában.
Dacos, de kedves, kipirult kisfiús arcát a kapucnija nyújtotta fedezék, valamint szőke, punkosan lelógó frufruja mögé rejtette. Csupán mindenre elszánt, ragyogó kék szemeivel nézett ki előrefelé, az előtte lévő, elhagyatott országútra. Teste vékony, hermafrodisztikus, kétes nemiséget árasztott, csípője kislányosan széles, tompora kicsiny, ugyanakkor formás és feszes, lábai pedig meglepően kecsesek. A kabát alatt csak egy fehér pólót viselt, altájékának részeit pedig egy szakadt és szűk, feszes farmer fedte el. Sártól piszkos, régi tornacipő volt a lábain.
Amióta csak az eszét tudta, egyedül kóborolt a Senki Földjén. Árvának született. Úgy nőtt fel, hogy nem is tudta, milyen veszteségekkel is élt valójában. Nevelője az élet volt, és néhány másik, addigra már ismeretlenné fakult idegen, akik bizonyos okok miatt kénytelenek voltak megválni tőle.
A haláluk volt az a bizonyos ok.
Egy dolgot mindenképpen megtanult az eltelt évei során. A túlélés érdekében mindent meg kell tenni. Mindent. A könnyűt is, és a nehezet is. És valamikor a nehéz út volt az édes út.
A háta mögül egyre közeledő motorhangot hallott. Ennek ellenére fejét nem fordította hátra, csak ment tovább, a szokásos tempójában. Jól tudta, hogy az autó meg fog állni mellette.
Rengeteg tapasztalata volt már ez ügyben.
Egy acéllapokkal borított és elől-hátul éles szuronyokkal felszerelt dzsip lassított le mellette. Egy mély férfihang szólította meg őt a páncélozott dízelszörnyeteg belsejéből:

– Nem fáradtál még el?!
– Nem. – adta az elérhetetlent Josh, egy percre sem nézve rá. Tudta, hogy a kormány mögött ülő pasas miféle szándékokkal volt vezérelve valójában.
Nem látszott, de már az övé volt.

– Merre mész?!
– Nem tudom.
– Mi az, hogy nem tudod?!
– Nem tudom, és kész! Csak megyek. Valamerre.
A lassan mellette cirkáló csatajármű halk nyikordulás kíséretében fékezett le mellette. Az ajtó kinyílt.
– Pattanj be! Gyerünk!