Amit nem mondtam el 1. rész

Zoli a teraszon állt, a szélvédő felé nézett, és a saját monológját mormolta magában.
– Nem fogok inni. Nem most. Nem ma. Nem holnap – ismételgette halkan. – Azóta már eltelt majdnem két hónap... két rohadt hónap... Pár gramm kokain semmi, nem számít. A lényeg, hogy ne igyak. Nem akarok visszaesni. Nem! Nem fogok visszaesni!
A többiek várták a hétvégét, de Zolinak ez mindig egy kis belső háborút is jelentett. Egyensúlyozás a barátság és a kísértések között. Most mégis elszántnak érezte magát. Legalább az alkoholt elhagyta. A fű és a kokain – amiket ő csak kiskapuként emlegetett – még belefértek. Úgy hitte, ezekkel átvágja a rendszert.
Zoli tudta magáról, hogy alkoholista – és azt is, hogy ezt a barátai is pontosan tudják. Nyílt titok volt. Kezeléseken is járt, kórházban is feküdt miatta. Most tiszta volt. Legalábbis az italtól.
Hallotta, hogy egy autó kanyarodik be a ház elé. Kifújta a levegőt, megigazította a pólóját, és hátralépett az árnyékba. A ház elé David és Marcell érkeztek meg. David autójának motorhangját akkor is felismerte volna, ha nem látja. Zoli mosolyogva figyelte, ahogy kipakolnak a csomagtartóból.
Davidot még a gimiből ismerte. Marcell később csatlakozott hozzájuk, David feleségének húgát vette el. Az "új" jelző viszont már öt éve nem volt érvényes rá – Marcell azóta is stabil tagja volt a körnek.
A srácok még mindig a pénteki forgalmat szidták, miközben Marcell vigyorogva tekerte a füves cigit.
– Naa, csak hogy megnyugodjunk – mondta, és meggyújtotta.
Zoli nagy sóhajjal válaszolt:
– Nem, nem. Én még nem.
David a telefonját böngészte.
– Most írta Tomi, hogy levitte őket a GPS az autópályáról. Amúgy beszarsz, Zoli, a kurva autópályát összehúzták egy sávosra, és bazdmeg, ha hiszed, ha nem!
Zoli közben a frissen mosott ruháit teregette, és félvállról visszavágott:
– Baleset. Gondolom.
– Az, bazdmeg – mondta David. – Le se tudsz hajtani. Álltunk, mint a faszom, két órát.
Zoli bólintott.
– Akkor jó, hogy ilyen autód van.
Marcell már érezhetően a fű hatása alatt volt, nevetett.
– Nekem mindegy – mondta David. – A fiam valami versenyautót akart... ebben legalább a család is elfér.
Zoli hátradőlt, és megpróbált nem érezni semmit – se kísértést, se frusztrációt.