Fiú a könyvtárban

Közel a lakásomhoz van egy könyvtár, ahova az egyetemista éveimben kezdtem rendszeresen járni, hogy az ódon, zegzugos, könyvekkel megrakott csendes olvasótermekben némi nyugalomra leljek tanuláshoz, vagy csak úgy egy nehéz nap után. Az is egy ilyen nap volt, mikor először megláttam őt, kora este, egy órával zárás előtt. Egy hátsó teremben állt a téglafalnak dőlve, kezében szétnyitva egy súlyos kötet, amit olyan átéléssel olvasott, hogy észre sem vette, figyelem.
Magas termetű, fiatal fiú volt, vékony alkatú, de feltűrt ujjú inge alatt szép, széles vállakat és izmos karokat sejtettem. A divatosnál valamivel hosszabb, sötét haja – a kedvenc stílusom – előre hullott, eltakarva előlem arca nagyját. Nem tudtam nem észrevenni milyen elegáns, hosszú ujjai vannak, ahogy kimérten lapoz velük, miután láthatóan szóról szóra végigolvasta az oldalt. Istenem, hogy pont a könyvtárban tetszik meg így valaki! Ám nem tétováztam, közelebb kellett mennem hozzá.
Apró kitérőt tettem a polcok között, hogy úgy érjek oda hozzá, mintha egészen eddig nem láttam volna. Közeledve figyeltem, ahogy egyik lábáról a másikra áll, könnyedén támasztva tovább a falat, továbbra is az olvasmányába mélyedve.
– Ó, elnézést kérek – szólaltam meg, ahogy ellibbentem előtte, olyan közel, hogy a szoknyám széle a lábait súrolta, mire felkapta a fejét. – Azt hittem, senki sincs a teremben. – Ahogy oldalra pillantottam, elégedetten láttam, hogy tekintete nem az arcomra, hanem tévedhetetlenül a fenekem domborulatára téved. Elmosolyodtam, és felé fordultam. – Megkérdezhetem, mit olvasol?
Ekkor már tényleg az arcomba nézett, megköszörülte a torkát, és kihúzta magát. Egyik ujját a lapok közé csúsztatva lejjebb engedte a könyvet, a borítót viszont továbbra sem láttam.
– Öhm, semmi különös... csak egy könyv, ami az egyik órámra kell...
Mély, de lágy, dallamos hangja volt, nagyon tetszett. Olyan közel álltam hozzá, hogy megéreztem a dezodorja frissítő illatát, épp csak egy kissé elkeveredve a saját jellegzetes, férfias aromájával. Arcában, amit most alaposan megnéztem, szintén nem kellett csalódnom, érett, de helyes, szemei igen sötétek, ajka meglepően szép, érzéki. A testem abban a pillanatban, mielőtt még bármit tudtam volna róla, magának követelte őt, parancsot adva az elmének, az pedig a számnak.