Remény

Napjainkban:
Stairway to Heaven, közli velem a tábla a lépcső alján, akit régi jó ismerősként köszöntök és elindulok fel, az egyik legcsodálatosabb helyre a szigeten a The Tet Paul Nature Trail-re, azaz a Tet Paul tanösvényre. Ahogy az ember felfelé halad, megismerheti a sziget növényzetét és egyre szebb kilátás nyílik az alatta elterülő tájra. Az ösvény legmagasabb pontjáról kiváló a kilátás a Gros és a Petit Piton hegycsúcsokra, amik szintén remek túrázási lehetőséget biztosítanak a túrázásra vágyó kalandoroknak. Tudom, mert már jártam mindkét hegyen. A cakkos cápafogakként égbe meredő ikerhegyek olyanok, mint egy vulkanikus dugó, ugyanis akkor keletkeztek, mikor a vulkánokból kifolyó láva már a távozáskor lehűlt, összegyűlve és csúcsot képezve a vulkán tetején. Bár a Gros Piton magasabb, mint a Petit Piton, megmászása mégis könnyebb. Vannak helyi utazási irodák, amik hatórás túrákat az olyan érdeklődőknek, akik nem félnek letérni a kitaposott útról. Vulkanikus sziklába vájt lépcsők, függőhidak, megbabonázó mélységek és az út végén egy jól megérdemelt jéghideg Piton , ezt az ikerhegyek. De most én nem oda tartok, csak fel a tanösvény tetejére. Mert emlékezni akarok. Emlékezni egy gyönyörű lányra. A lányra, akit az életemnél is jobban szerettem. A lányra, aki itt hagyott.
Igen. Pontosan itt álltunk és közölte velem, hogy haza megy az esti géppel és soha többé nem találkozhatunk! Azt nem mondta el miért, csak hogy a sors másik utat szánt neki. Kértem, könyörögtem, de hajthatatlan volt. Álltam a fa korlátnál és néztem, ahogy elsétál a lépcsők irányába, majd eltűnik a szemem elől. Ekkor láttam életemben utoljára. Búcsúzáskor elkérte ugyan a címemet, azzal, hogy majd írni fog, de soha nem írt. Soha.
Ránéztem az órámra, helyi idő szerint délután kettő óra múlt, tizenkettő perccel. Elővettem a zsebemből az összegyűrt és agyon olvasott levelet és sokadszorra is elolvastam a rajta lévő rövid szöveget.
– Emlékszel arra a helyre, ahol egyedül maradtál? Ha igen, légy ott a születésnapodon, pontban délután kettőkor. Várd a Reményt!
Az angol nyelven íródott levél eléggé zavaros volt és lehet, hogy valami rossz tréfa, mert elmúlt kettő és senki nem jött ide hozzám. Eltettem a levelet, utoljára még körbe néztem, majd elmormoltam magamnak egy „Boldog Születés napot” – ot és elindultam a lépcsők irányába, de attól, amit láttam a földbe gyökerezett a lábam.
Ott állt Ő.