Ilyennek szerettem volna...

Szerinted lehet fantáziát írni úgy, hogy az ember feje tompa, a lábában benne van valami fájdalom, az idő maga ködös, nyálkás és szürkébb, mint bármelyik pulóverem?
Úgy, hogy közben két korosabb nőci a leltárkönyvet ellenőrzi pár méterrel arrébb, és sosem stimmel valami? No majd meglátjuk.
Megpróbálom, valamit csinálnom kell, különben kihullik a hajam ettől a lehetetlen helyzettől. Olvasni nem lehet, munka nincs (ha nincs, akkor tényleg semmi, ha van, akkor pótkocsival döntik be az iroda ajtaján)
Ha valaki kérdezi majd azt mondom, hogy a gépelést gyakorolom :) Remélem a hálózaton keresztül az informatika nem lát bele itt mit is csinálok. Vagy ha mégis, lesz egy jó napjuk, nem kell az indexre sem fölmenni, hogy olvasgassanak valami érdekeset. :)

Az utunkról gondolkozom, ami 2 hét múlva lenne. Kell már valami nyugodt hétvége, de akkor sem pihenném ki magam, pont mert messze van, de mégis tudom, hogy jó lesz...

Végre... itt vagyunk együtt, eltelt a 10 nap is, ami alatt csak vánszorgott az idő.
Egy csöndes hely, ez kellett, ahol nyugodtan lehetünk, nincs szemtelen csitri aki zavar, nincs haver, nincs telefon, se szülők – akik persze máskor szükségszerűen az élet részei, és nagyon is jó, hogy vannak, de most jól esik messze lenni tőlük. Igazán rövid ideig, 2 napról van szó, de mégis.

Bemegyek a fürdőszobába, fogat kellene mosni, de hova is tettem a fogkefémet? Vigyorogva kotozol a csomagok között, és a kezembe nyomod a keresett tárgyat. Kérdezed minek, én pedig válaszolok, hogy az fontos kelléke egy szép estének... elméletileg olyat terveztünk vagy mi :)

Átölelsz, miközben tisztogatom a fogamat – minek? Apa azt szokta mondani, mossa meg, aki meg akarja enni :) De talán mégsem nekem való ez utóbbi verzió.
Átöleled a derekamat, és a kezedet már automatikusan odaigazítod a szokásos helyre – vagyis a melleimre. A szabad kezemmel elhúzom, próbálkozom egy vigyorral és gurgulázó hangokkal a tudtodra adni, hogy még le kell mennünk vacsorázni, éhes vagyok.
Fejrázás a válasz, a kezed vissza, és annyi: – Nem baj, éhen nem halsz, van miből leadni :)
Erre bosszúsan arrébb tollak, és becsukom az ajtót és öltözködöm.
– Ne gyere be! Azt mondtad csinosan öltözzem fel, de ha úgyis sok a fölösleg rajtam, úgyse tudok.
– Naa, ne már!

Persze ez az egész csak viccelődés, és boldog együttértésben igen csak éhesen szaladunk le a lépcsőn egy idő múlva.
Semmi flancolás, egyszerű, de finom étel. Kellemes beszélgetés.
Utána kinézünk a teraszra. Ott úgy döntünk, hogy sétálni indulunk, mert a pici lámpácskák mellett vezető út csalogató. Ráadásul te imádod a csillagos eget.
A holdból vékony sarlócska látszik szerencsére, mert ha telihold lenne ritkábban lenne csillagokkal tarkítva az égbolt.

Hűvös lesz, megkérlek, hogy induljunk be. Neked is kedvedre való az ötlet, mert ami még tervben van vonzó számodra is :)

A lépcsőn felhaladva már csak félhomályos a terem, 2 ember van még a bárnál, fejüket összedugva beszélgetnek valamiről egy egy pohár ital mellett.
Nekem is kedvem lesz egy pohár barackléhez, odamegyek, kapok egy dobozzal. Jövök hozzád vissza és a kezedet fogva indulunk a szobánk felé.

Kedvem volna lerúgni a cipőmet, de erőt veszek magamon. Mosolyogva teszem le az asztalra a dobozt, előveszek poharakat, és önötök mindkettőbe. Nem kérdezlek, kérsz – e, egyértelmű. Leülök az egyik fotelbe, mélyen süppedek befelé, felrakom a lábamat.
Pontosan tudom, hogy a harisnyám csipkeszegélye, amit még nem is láttál eddig rajtam, picit kilátszik. Direkt csináltam, igaz – pici női praktikák nem ártanak, ehhez viszont az kell, hogy tudjak hozzá ártatlan képet vágni, mintha észre sem venném. :)
Tudok. Nem is sejted, hogy értem a simogató pillantásod a lábamon :)

– Meleg van itt, nem gondolod? – és leveszem a pulóveremet. Aztán a mozdulat, és a vékony blúz elárul, és egészen másmilyen pillantással nézel a szemembe.
– Te nő! Miért nem mondod ki? :)
Félrebillentett fejjel mosolyogva válszolok, hogy az nem lehet csak így ilyen egyértelműen :)

Visszaülök a fotelbe, te pedig elém guggolsz. Nézel mélyen a szemembe. Nem tudom honnan, de elborít valami mély érzelem áradat. Csak hajolok egyre közelebb, és közelebb a szádhoz. Édes hosszú csók, annyira akartam – vajon miért, hiszen annyiszor megtettük már, hogy nem lehet megszámolni, mégis ez most más volt.
Kezed odasiklik a csipkeszegélyre a szoknyám alá, megcirógatsz. Kezemet húzva a kanapéra magad mellé ültetsz, átölelsz, és simogatsz. Mennyire jól esik.

Lelassul a légzésem, szinte elalszom a megnyugtatóan birizgáló kezektől, kissé bódultan élvezem az erősen, biztonságban tartó karok ölelését. Pár perc telik el szinte semmi mozdulatokkal, csöndben, addig, amíg a lábadra nem hajtom a fejemet. Utána a hátam finom nyomkodása halk morgást eredményez, majd egy kósza mozdulat csiklandósabb részek felé kuncogást. Felemelkedem, vidáman nézek rád, hozzád érek, és az állcsontodon végig húzom az egyik ujjamat.
Vékony arc, mégis erős csontok, pici borosta. Mit szeretek annyira benne? Nem is tudom, csak nézem az ívet a nyakánál, szaladálnak az ujjaim a vonásain.

Újabb összeborulás, kis csókok, merészebb kezek a ruha alatt. Pillanatok alatt felébreszted a kicsiny bimbókat. A melltartóm csatja felé kotorászol, már kapcsolod is ki, ne akadályozzon.
Egy mozdulat, a melleim kibuknak alóla. Vigyorogsz, mint egy rossz gyerek.

Az ingemet akár fel se vettem volna... volt, nincs. A tied még marad, nem engeded a kezeimet csak úgy szabadon kotorászni, még megcsiklandozlak, ami könnyen megy, mert talán a fülcimpádon kívül mindenütt csiklandós vagy. Nesze neked Aliz :)
Aztán amikor a figyelem már nem olyan éles, amikor másra vannak az idegeink kiélezve, nem érdekel hol is jár a kezem... akkor pedig már mindenfelé. Alig van rajtunk ruha, ami éppen még megtalálható, az inkább csak félig leszaggatott állapotban, mert esetleg a gombjának nem tetszett a hirtelen módszer, és megmakacsolta magát. :)

Régen nem a kanapé a főszereplő, hanem az ágy, a kislámpa, és a ruhátlanság... ami most készülődik, mert a bugyi és az ing még rajtam van, bár az utóbbi kigombolva, szinte nem akadályoz semmit, hiszen a szád szabadon hozzáférhetett a melleimhez, ami azt eredményezte, hogy a bugyimat lassan ki lehetne csavarni.
Észveszejtő dolgokat tudsz művelni a száddal, ficánkolsz a nyelveddel a mellbimbóimon, miközben a derekamat átöleled. Mozdulni nem nagyon tudok, csak mocorgok inkább, néha a hajadat simogatom.

Később, mikor már a bugyim is lekerült, próbálkozom téged is megszabadítani a ruháidtól, de nehezen megy. Akkor mérgesen rádszólok, hogy segíts már, amin nevetsz egyet. A nadrág úgyis kigombolva, az alsónadrág pedig mintha nem is lenne, a lényeg úgyis régen kiszabadítva súrlódik olykor hozzám, vagy siklik a kezembe kényeztetés céljából.
Imádom a puha bőrét, amin szaladgálhatok az ujjaimmal, és lentebb a finom tapintású zacsit...
Jó látni, ahogyan az arcodra íródnak az érzelmek, ahogyan kipirul a járomcsontod felett a bőröd. Azonnal el szokta árulni a gondolataidat.

Követelőzően dörzsölöd hozzám a magad, hasonló kívánságokkal emelem hozzád a csípőmet. A válaszra megrázod a fejed, visszatérsz a melleimhez kicsit, miközben az ujjaiddal lefelé indulsz. Haladsz a háromszög jelezte hely irányába, hogy végre nyíljon meg az a kapu, ami miatt ez az egész játék zajlott, ami miatt valójában olyan sokat utaztunk. Egy pillanatnyi élvezet, és ekkora körítés, mégis millióknak ér meg többet is :)

Széfeszíted – bár túlságosan erőlködni nem kell – a combjaimat, közécsúszol, s ez alatt csókolsz, és csókolsz, húzod az időt, mert jól esik neked is.
Fészkelődök kicsit, hogy értsd, akarom... de csak a kezed közelít, illetve közelített percekkel ezelőtt, hogy most "" édesen. Szerencsére nem sokáig. Tudod, ismered az én reakcióimat is, érzed, hogy itt az ideje a folytatásnak. Most nem kell más póz, csak egyszerű egyesülés. Felemelkedsz, fölémhúzódsz, és megcsókolsz, miközben a féfiasságod lassan tolod belém.
Olyan pillanat, amikor még a levegővétel is megáll. Direkt lassan csinálod, mert tudod, hogy nekem úgy jó. Szeretsz, megteszed nekem.

És mikor végre teljesen benn vagy, becsukom a szemem, csak csókollak... annyit tudok, hogy az jó, nagyon jó, nem számít mellette semmi sem. A mozdulatok aztán maguktól mennek, hol gyorsabb ütemben, hol lassabban mozogsz bennem egy bizonyos határig, ami után nem parancsol senki a folyamatnak, felülbírál minden észérvet, csak egy a fontos... De addig lehet játszani vele, néha mosolyogva elmész a határig, ami már fáj. Élvezed a hatalmadat felettem, mégis célod, hogy nekem is jó legyen, amihez nem kell igazán sok, csak kevés mozdulat. Érzed is, és nyújtod picit.

Csókollak, szívom az ajkaidat, a nyelvedet ki a szádból, mint utólag szoktad említeni. Jobban, és jobban hozzád nyomom a testemet, és egyszer nincs tovább. Összehúzódások. Mély csókok, semmi gondolat, mozgás, pillanatok alatt te is ott vagy, ahol én az előbb, érzem, ahogyan bennem megrándulsz, eláraszt valami nagyon jó érzés. Később a lenyugvás adta csend, a súlyod a testemen. Kellemes...