Edzőtermi történet

Történetem egy szokásos, és szokásos módon unalmas edzőtermi műszakom közepén kezdődik. Valójában igazából csak így visszatekintve tudok rámutatni, hogy “itt és ekkor kezdődött” minden, hogy ez lesz életemben a sorsfordító pillanat, ott és akkor nem tűnt különbözőnek vagy különlegesebbnek bármilyen másik naptól. De ne szaladjunk ennyire előre.

Először is bemutatkoznék: nevem Gabriel, de itteni barátaim jobbára csak Gabe-nek szólítanak, magyar barátaim pedig Gábornak. Az Egyesült Államokban, Bostonban élek, nagyszüleim 56-os magyarokként érkeztek a “nagy lehetőségek hazájába”. Szerencsére nagyszüleim ragaszkodtak hozzá hogy szüleim is megtanuljanak magyarul, ők pedig hogy én is tovább vigyem ezt a hagyományt, így tudok most magyarul írni Nektek. Előre is elnézést kérek ha itt-ott esetleg magyartalanul írok vagy helyesírási hibát vétek, nyaranta egy hét Magyarországon nem ugyanaz nyelvhasználat szempontjából mintha ott él az ember.

Röviden arról, hogy miként kötöttem ki egy edzőteremben nemcsak edzeni, hanem ott dolgozni. Egész életemben fogalmam sem volt hogy mihez akarok kezdeni magammal. Már gyerekként is arra a kérdésre hogy “mi leszel ha nagy leszel? ” hasonkorú barátaim válaszaitól (“űrhajós”, “focista”, “amerikai elnök”, és hasonlók) eltérően én csak annyit válaszoltam, hogy “gazdag”, amivel persze mosolyt csaltam a felnőttek arcára. Ez aztán így is maradt, úgymond sodródtam az árral, mentem amerre vitt. Fiatal felnőttként megszerettem az edzőtermi edzést, így aztán “miért is ne? ” jelmondattal elvégeztem egy-két tanfolyamot és egy helyi nagy edzőteremben lettem amolyan mindenes – edzőtermi túravezető az új tagoknak, személyi trainer, edzőgép karbantartó, miegymás. Valamivel később átmentem egy kisebb de valamelyest exclusivabb (és jobban fizető) edzőterembe dolgozni (gazdag ugyan közel sem lettem belőle, de azért mondjuk úgy, tűrhetően elvoltam). Mivel világéletemben “éjszakai bagoly” típus voltam, nagyon kapóra jött az itteni hosszú nyitvatartás (vasárnap kivételével minden nap reggel öttől éjfélig) miatti választható munkarend, én tartósan délután fél kettőtől éjfélig dolgoztam. Miután tíz óra után rendszerint meglehetősen kevesen voltak a teremben, tizenegy után pedig alig lézengett egy-egy vendég, ezért én voltam az egyetlen este 11 után is ott lévő dolgozó – emlékezzetek erre, nem akarok rejtélyes lenni, de annyit elmondhatok, hogy ennek még jelentősége lesz később.