A+ A-

Erdei kirándulás

Gyönyörű nap van egy kiránduláshoz... ilyen napokon az embernek eszébe se jut, hogy városba költözzön. Ragyogó napsütés, a levegő édes és könnyű, mint ahogy tested is a nyári ruhában. A madarak csiripelnek, s a színek élesek, betöltenek mindent... már-már elbírhatatlan szépséggel nyílik ki nekünk a délelőtt dús csodája. Látjuk az embereket, a gyerekeket bicikliken, a boltba ballagó öregeket... s ahogy átvágunk Bogdányon, egyre közelebb érünk az erdőhöz. Por száll fel a mellékutakról, kutyák fekszenek az út szélén, kinyújtott nyelvvel lihegve a hőségben... de ez nem a júliusi párás, csatakos, ragadós meleg, hanem friss, üde, mint az első csók vagy először beérett gyümölcs. Kézen fogva sétálunk, időnként rádpillantok, nem csupán álmodom-e, hogy itt vagy velem. A kálváriához érünk... a meredek domb két oldalán stációk sorakoznak, a kápolnához vetető gondozott irtáson gyerekek szánkóznak telente. Most a tücskök ciripelését halljuk a bozótból, amúgy teljes a csönd... körbefonnak az erdő halk neszei. Felérünk a kápolnához, s miután kifújtuk magunkat, szembe fordítalak az alattunk elterülő faluval.
Belátni innen a Dunakanyar keleti részét... a Duna varázslatos kanyarulatát, amin túl a Naszály fehéren tündöklő lebányászott mészkőfalai világítanak, mint a Doveri sziklái. Ám ezt nem ostromolja a hideg, viharos Északi-tenger... szelíden kígyózik előterében a meleg Duna zöldes-barnás szalagja. Látni a Szentendrei-sziget zöldellő-sárgálló kukorica és búzatábláit... s ha jobbra nézünk a bogdányi kőbányát, ami holdbéli tájra emlékeztet. Közvetlen alattunk a hangulatos kis falut látjuk, a neoromán templomtornyot, és az apró házakat. Megszorítom a kezed, míg képzeletben kissé elkalandozom. Ide köt engem minden; itt nőttem fel, itt játszottam, a mögöttem lévő erdőben kirándultam, a Dunában fürödtem, sok szerelem, vágyakozás, hit... ez a táj mind ezt testesíti meg. Rádpillantok, szeretném ha neked is tetszene... s te rám mosolyogsz. Magamhoz húzlak, érzem finom illatod, s boldogságod, hogy velem vagy. Hirtelen szinte tombolni tudnék, elfelejtem az elvesztett idő felett érzett pillanatnyi melankóliám, s eszembe jut, hogy sosem voltam igazán boldog, eddig a pillanatig. Senki sem szeretett olyan odaadóan mint ne, s nem volt olyan hálás az apró ajándékaimért.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.78 pont (9 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 zsuzsika 2014. 12. 20. szombat 07:06
Jó.
#4 A57L 2014. 02. 5. szerda 09:30
Elmegy.
#3 papi 2013. 12. 16. hétfő 05:54
Nem rossz
#2 genius33 2013. 02. 26. kedd 07:33
Kicsit elsietett de jó smile
#1 Törté-Net 2004. 08. 9. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?