Paul

Eddigi élettapasztalatom alapján biztosan állíthatom, nem született még nála jobb szerető. A közel félszáz pasi közül, akivel voltam, egy sem közelíti meg. Valószínűleg a totális kötetlenségek, a „mindent szabad” szabályrendszer, a DNS aminosavainak pontosságával összeillő kémia és a szerencsés csillagzatállás, vagy kitudja, és kit érdekel, miért, de ő a best of best ever. 2006 nyarán találkoztunk először, már az is kalandos volt: egy teltházas buliban hétfőn!!! (Londonban minden nap party) vezettük le a munkatársakkal a hétvégi munkabeosztásnak köszönhetően felgyülemlett stresszt. Akkori kedvencünkből a fahéjas Goldschlagerből már jónéhány legördült, és nyilvánvaló volt, hogy a táncparkett ördögei vagyunk... Egyik körbefordulásos tánclépésnél megláttam, hogy egy kopasz félvér (későbbi definíció alapján karamell színű) srác táncol mögöttem. Viccből megsimogattam az ujjbegyeimmel a fejét, és a reakcióját meg sem várva ráztam tovább. Újabb körbefogás, újabb fejbúb-simi.
Erre ő megfogja a csuklóm, azt mondja, még egy ilyen, és nem áll jót magáért. – Kihívás. Természetesen hamar eljött a pillanat, amikor újból az előző koreográfiát ismételve megsimogattam a fejét. Elkapja a csuklómat, és vonszol kifele a klubból. Vihogva követem, olyan erősen fogja a csuklómat, szinte fáj, de az egyetlen észrevételem a szép izmos, kerek válla és a gyönyörű karamell bőrszíne. Semmi félelemérzet. Thank you, Goldschlager... A bejáratnál kérdez valamit, már nem emlékszem, csak arra, hogy nem válaszolok, csak vigyorgok, mire ő nekitol a falnak, és úgy csókol, a falhoz préselve. Szenvedélyes.
A szemembe néz egy pillanatra, ravaszul összemosolygunk, és tovább vonszol a csuklómnál fogva. A Pall Mall nem épp egy eldugott zegzug, inkább előkelő utcának számít, tele utcai térfigyelő kamerákkal, egyikőnket sem zavarja, beülünk a kocsija hátsó ülésére, ő bontja a sliccét, és meg sem fordul a fejemben ellenkezni, teszem a dolgom. Ő a fenekem simogatja, és nem is tart neki soká, óriásit élvez a számban. Nem hiába az a sok bajnoki cím, amit begyűjtöttem már ezért a tudományomért... Még magához sem tér, én kiszállok, és visszamegyek a klubba. Az utca hidege kijózanít: na, fiam, anyád ezt tudná... De akkoriban annyira el voltam vetemülve, hogy ez akár az életem szerves részének is tűnt. Azért nem akartam vele még egyszer találkozni, nehéz lett volna a szemébe nézni. A hátsó pultnál gyorsan ittam még egyet a fahéjas csudaitalból, fertőtlenítés gyanánt. ;-)