Carmen és a Bíró - Romantikus erotika

Mese? Álom? A vágy fantáziája? Csak egy kis erotikus mese, melyet ezer és ezer asszony szeretne valósággá élni, még, ha nem is pont ilyen formában. Ne feledjétek Asszonyok és főleg Ti Férfiak; "romantikaigény" tekintetében minden asszony "nimfomán! "

Egyszer volt, hol nem volt... Volt egyszer egy asszony, aki a mesemondásáról, mesék írásáról hét határon túl is híres volt.
Amikor valaki szomorúvá lett, ő csak mondott egy mesét és a sírást nevetéssé a szomorúságot vidámsággá varázsolta az arcokon-lelkeken.
Eljutott híre egészen Meseországig.
Meseország Jó Tündére nagyon kíváncsi lett erre az asszonyra.
Gondolt egyet és magára öltötte láthatatlanná tévő tündérpalástját, suhintott egyet csillogó varázspálcájával és már ott is termett, ahol a mesék születnek.

Éppen egy mese írásának a közepén találta az asszonyt, aki a füzete fölé hajolva szőtte gondolattá a készülő embermesét.
Ábrándozásai egy csodálatosan szép világba repítették, ahová senki más földi halandó nem tarthatott vele.
A Jó Tündér csak nézte az asszonyt, fürkészte az arcát, miközben beletekintett a lelkébe is.
Bizony mondom; nagyon meglepődött mert mesemondónk lelkében nyoma sem volt vidámságnak, nyoma sem volt megelégedettségnek.
– Pedig milyen kedvesen mosolyog... – időzött tovább tekintete az asszony orcáján.
– Nézzük csak...
– A szeme! – Igen, a szeme nagyon szomorú!
Gondolt egyet Jó Tündér:
– Megjutalmazom valami csodával, valami igaz élménnyel.
Ezzel belenyúlt apró, fényes kis erszényébe, csillámport csippentett belőle az ujjai közé és meghintette vele a mesék írójának arcát.
Az asszonyka szeme fáradtan rebbent, pillái elnehezedtek, le-lecsukódtak.
Kevés vívódás után letelepedett a kanapéra egy kis pihenőre.
Amint elkényelmesedett, mély és csodálatos álom kerítette hatalmába.

A nap már magasan járt az égen, de a szél enyhítette perzselő sugarait.
A tenger partján mindig fújt a szél, hol csak lengedezve, hol pedig erősebben, a pálmák lombjaiba kapaszkodva.
Ott sétált a homokos fövenyen egy asszony, mezítláb, kezében papucsa, derekán laza kendő, arcán pedig az elmaradhatatlan mosoly bujkált.
Egy asszony, aki mindig és mindenről tudott egy vigasztaló, lélekmelengető mesét mondani az embereknek.
Carmen volt a neve, de ő csak Rózsának hívta magát.