A+ A-

Az aranyhal

- Amikor kifogod, a két kezedbe kell venned, vigyázva, hogy ne ugorjon ki, és is szorítsd nagyon. Kívánj, és ha biztos vagy benne hogy jót kívántál, engedd vissza a vízbe.
- Ki kell mondani hangosan?
- A legelső gondolat, kimondva, vagy nem kimondva. Jól vigyázz hát és mindig tudd, mi a szíved legfőbb vágya!
Az anyja, hatéves sem volt, mikor meghalt, a házat pedig azóta elhagyta a nevetés, a hangos beszéd is csak néha tévedt be, a munkát kísérve el. Azt mondták, a szemeit, amik még férfiértében is álmokat látnak a tenger matt horizontján, az anyjától kapta.
Sosem volt olyan ügyes, mint a bátyja. Sosem érezte meg, hol vessen hálót, a kitartás helyébe - az apja így mondta - lustaságot kapott.
Amikor az anyját elvesztette - bármily kicsi volt is, pontosan emlékszik - az apját szinte kettéroppantotta a fájdalom súlya. Hogy újra járni tudjon, dolgozni, úgy gondolta, minden tulajdonságát, ami valaha derűs, erős férfivá tette, ki kellett löknie a lelkéből, bele a tengerbe. Elfelejtett nevetni, ízzel ejteni a szót, elfelejtette a bölcsességét, a barátok esti kacaját, mindent, egyedül halászni nem felejthetett el.
Mikor a bátyja vízbefúlt, az apja már nem emlékezett rá, hogyan kell összeroppanni, csöndben zokogni, gyászban virrasztani. Halászott tovább, mintha misem történt volna, Fernando pedig úgy érezte, már őt sem ismeri föl hajnalonta, mikor kitolják a ladikot a tengerre.
A falu a tengerből élt, vagy még inkább, a tenger kegyétől. Minden ember, minden otthon sorsa az idénytől, a fogás sikerétől függött. Amikor a halászbárkák visszatértek, kor és tekintély, mint érdem szerint elosztották a zsákmányt. A gyermekek lepikkelyezték a halakat, a nők kikészítették, a férfiak összeácsolták a szárítót, amire aztán felfüstölni szögelték a filéket. A csontokat, szálkákat az öregek kimosták, az apróbból tű készült, a koponyából és a belekből orvosság, a gerincből nyaklánc a piacra. A rákok és garnélák rögtön a város felé vették az irányt, ahogy a polipokból, tintahalakból főzött úri áru is.
Ha volt fogás, volt munka. Volt mit eladni, megtelt a magtár és a hal mellé kenyér és bor került az asztalra.
Az élet jó volt. Az öregek károgását a mórok visszatéréséről elnyomta gitár, a fuvola és a jóllakott gyermekzsivaj.
Ha a balszerencse elkergette a halrajokat a partok közeléből, a bárkáknak távolabbra, idegen vizekre kellett menniük, a királyné fennhatóságán kívülre. Heteket késtek a csónakok, az asszonyok imái alatt pedig - hogy uraikat óvja az ég Szicília és Afrika kalózaitól - lassan kiéhezett a falu.
Sápadt, vézna szomorúság ténfergett a poros utcákon. A tengerhez még túl zsenge, alig tíz esztendős fiúk az éles szirtek között próbáltak szerencsét, a csapdába szorult halak összefogásával, de a sziklák csúszósak, a hullámok vadak, a korgó gyomor pedig hajszolja vakmerőségbe fejet. Az anyák - különösen, ha sok apróság volt a háznál - odaengedték nagyobb, már ágyérett lányaikat az átutazó zsidó, cigány és berber karavánoknak, melyek félig számkivetetten, maguk is alig bírták a betevő falatot. Egy dézsa liszt, egy kosár olajbogyó, vagy pár tojás, amiről nem lehet tudni, madáré, vagy állaté-e.
Ha vihar, vagy a tenger más pusztítása elvitte a férfit a családtól, a megmaradtak egy másik házhoz szegődtek, ha volt hová, a gyereket pedig, ha lány volt, ha fiú, idő előtt férfivé avatták, és csónakba ültették.
- Szerintem már rég kidöglöttek a tengerből. - mondta Duró. - A nagybátyám, Ortez bácsi, aki gyakran jár fel Antequerrába a harmadik nagybátyámhoz, Gonzalezhez a Szegfogúhoz, ő is ezt mondta. "ha a Szegfogúnál nem lehet venni, akkor nincs is sehol máshol." Így mondta. És igaza van.
- Te mit kívánnál, ha mégis kifognál egyet? - kérdezte Fernando, az égen múlatva tekintetét.
Duró mosolygott.
- Azt hogy egy gyönyörű nőt, azt húzzam ki a hálóval. Olyan arab hercegnőt, meseszépet, sok aranypezóval a nyakába, meg selyemkendővel a csípőjén. Milyen puha lehet a tenyere... meg a lába... meg...
- Meg karóra tűznék a fejedet, csak mert láttad az arcát. Állítólag egész életükben senki sem láthatja az arcukat.
- Nem is az arca érdekek. Majd az ölét nézném, azt csak szabad.
- Talán nincs is arcuk... - tűnődött Fernando.
- Te mit kívánnál?
Duró az egyetlen faluban marad cigánycsalád legnagyobb fia volt, már majdnem tizenhat. Mindenről többet tudott, mint Fernando, mert cigányok alighanem mindenről tudnak, még a királyokon túl is, ezért is üldözik őket annyira mostanság. Lehet, hogy Istenről is megtudtak valamit, amit nem illik. És bár Fernando nem volt teljesen meggyőződve, hogy Duró nem-e bolond, mint az összes nagybátyja, azzal tisztában volt, hogy saját tudatlansága olyan fátylat vet szemei elé, amitől a világ valóságának csak körvonalait képes látni. Régen azt kívánta volna, bárcsak mindazt tudná, amit a papok, meg a király.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 5.88 pont (16 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#3 vakon54 2017. 09. 23. szombat 05:53
Folytatnikellett volna.
#2 papi 2016. 03. 27. vasárnap 18:43
Nem rossz
#1 Törté-Net 2007. 08. 29. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?