A+ A-

Változás

1957-1958-ban, középiskolás korunk végén, az árkodi posta járműtelepe leselejtezett minden felújításra szoruló, úgynevezett "ezüsttankos" Csepel (125 cm3-es) motorkerékpárt. A legtöbb még lemezvillás motor volt. Teleszkópja (lengéscsillapítója) nem volt (rázott is, mint a fene), jó motorja volt ez, akár még 80 km/óra sebességre is felgyorsult, 72-es oktánszámú benzinből a 10 literes tankkal 400 kilométert ment. Az orosz katonáktól borért cseréltünk benzint, vagy az erdészektől vehettünk motalkót (szesz és faszesz keverékét). Ezek a motorok még folttisztító benzinnel is elmentek. Volt olyan, aki a Patyolatban tisztításra használt (vizes és koszos) hulladék benzint is kimentette az égetés elől, és egy kis ülepítés, szűrés után lefejtette, és így használta. Legtöbben addig nyúzták, amíg ment, eztán eladták, vagy megpróbálták megbütykölni. Az ilyen durva bánásmód természetesen nagyon hamar tönkretette a motort. Két-három év múlva már alig maradt használható példány.
Nekem egy teleszkópos, versenyüléses, oldalkocsis motort sikerült vennem, de a motor felújítása nem tűrt halasztást. Az utcánk végén akkor még működött egy régi motorversenyző, Gábor úr műhelye. Mivel minden pénzem elfogyott, egész nyaramat nála inaskodtam, így pénz nélkül készült el a motorom. Még az eredeti festést is helyrehoztuk, és őszre már egy csodálatos motor büszke tulajdonosa voltam. Gábor úr megtanított arra is, hogy etil- és metilalkohol-ricinus keverékével hogy lehet a teljesítményt fokozni. Megoldottuk a kettőstank kérdését, és így az eredeti 3,5 lóerő (2,5 kW) teljesítmény helyett alapállapotban 6 LE (4,5 kW), csúcsban 15 LE (12 kW) állt rendelkezésemre (természetesen csak néhány percig). Tőle tanultam meg a "biztonságos" motorvezetést is. A spécizett motoromhoz csak jó minőségű üzemanyagot használtam, így még most is üzemképes a közel hatvanéves motorom. Szereztem nemcsak bukósisakot, hanem világháborús bőrruhát, autóssapkát és szemüveget is. Közel egy évtizedig elsősorban ezzel közlekedtem. A családom növekedése miatt szorult háttérbe.
Az ülésen kuporgó lányokat akkoriban "benzintyúknak" illetve "motalkókotlósnak" becézték. Ebben az időben kezdődött el a kempingek és motelek építése.
Ekkoriban még egy átlagos kerékpár is egy család teljes havi jövedelmébe került, ezért a motorunk miatt -ahogy akkor mondtuk- mi voltunk a janik! Főként négy barátommal közösen szélhámoskodtunk, sóztuk a lányok agyát. Jártuk a környéket, és kezdetben alig válogatva hoztuk-vittük a lányokat, később egyre inkább párok alakultak ki, ekkor már csak a barátnőnket fuvaroztuk. Nem a mai szóhasználat szerinti barátnőről van szó, akkoriban még nem volt ritka, hogy egy érettségizett fiatal még nem látott meztelenül ellenkező neműt. Ez elsősorban nem a mi erkölcsösségünknek, hanem a lakásokban egész nap otthonlévő családtagoknak, a parkokban járőröző rendőröknek és a félelmünknek volt köszönhető. Ekkoriban még a hagyományos nemibetegségek kezelése heteket-hónapokat igényelt, és az orvos köteles volt a járványügyi hatóságoknak jelenteni az esetet, a beteget és minden ismert partnerét kényszergyógykezelésre utalták. Egy-egy ilyen esetről hónapokig beszéltek a városban. Még nyári idénymunkára is csak negatív Wasermann próba (szifilisz ellenőrzés) után lehetett jelentkezni. Az antibébi tabletta is csak vágyálom volt, ekkor folytak az első tömeges kísérletek.
Nemsokára négyünknek már volt állandó barátnője, de egyik barátunk nem lelt társra. Általában képtelen volt kezdeményezni, minden lány úgy csavarta az ujja köré, ahogy akarta. Igazi "palimadár" volt, bár Zoltánnak keresztelték. A lányoktól félt, legfeljebb mellettünk jutott egy-egy eseti partner neki is (megbeszélve a lányokkal hoztak egy ötödiket).
Másodéves voltam az egyetemen, amikor a járási MHSZ-ben főállású titkár lettem, és az úgynevezett honvédelmi sportokkal hivatásszerűen foglalkoztam. Elsősorban rádiós-iránymérés, rádióamatőrködés területén ügyködtem. Így adódott, hogy átkerültem levelező tagozatra. Nemsokára megtaláltam életem társát is, így elszakadtam a motoros barátaimtól, nem igazán jutott időm a linkségeikre. Legtöbbször csak vizsgázni jártam be az egyetemre, csak a legfontosabb hírek jutottak el hozzám.
A tízéves érettségi találkozónkon megdöbbentünk, hiszen Zolit mintha kicserélték volna, szellemes társalgó lett, sziporkázott, és percek alatt minden feleséget elbűvölt. Felesége Zsuzsika, akárhol megállta volna helyét fotómodellként is, szemtelenül hamvas, fiatal volt. Nagyon emlékeztetett valakire, de nem tudtam kire. Elég messze éltek, a nyugati határvidéken volt főiskolai adjunktus Zoli, felesége pedig gyermekükkel volt otthon, és levelezőn végezte az egyetemet. Ott, akkor nem volt módom részletesen megismerni történetüket.
Néhány hónap múlva vizsgáztatni mentem a környékükre, feleségem is elkísért. Éltünk a meghívásukkal, és meglátogattuk őket. Ekkor közösen mondták el házasságuk történetét. Ezt adom most közre.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.78 pont (18 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#3 listike 2015. 05. 2. szombat 09:05
Nagyon szép történet.
#2 papi 2013. 09. 2. hétfő 05:03
Szép történet.
#1 Törté-Net 2006. 11. 17. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?