Egy átlagos lány és az álomférfi...

Epilógus

Egy valós, igazi, megtörtént esetet szeretnék megörökíteni, hiszen annyira csodálatos volt, hogy félek, hogy egyszer csak elkopik az emlék, és akár egyetlen részlete is feledésbe merül... A könnyebb bele – és újraátélhetőség miatt asszem harmadik személyben fogom írni a történetet, érthető módon persze mindenképp a lány szempontjából – vagy majd közben kiderül...

Pre – a kezdetek

Ugyan megpróbálnék a történetnek abszolút csak "arra" a részére szorítkozni, de bizonyos előzmények szinte elengedhetetlenek. Mint pl. az, hogy a lány, amikor először meglátta élőben azt a fiút, akivel bizonyos komoly ügyek szervezése miatt már sokat beszélt telefonon és több levelet is váltott (viszont soha nem jutott eszébe valami miatt, hogy attól, hogy fiú, még úgy gondoljon rá, bár már maga ez is ritkaság a lány igencsak hézagos pasizási szokásait figyelembe véve az utóbbi időben), szóval amikor élőben meglátta, és a körülöttük lévő sok ismerős arc közül kizárásos alapon rájött, kit is keres, abszolút filmjelenet állt be: a külvilág megszűnt, lelassult, a hangok eltűntek körüle, de legalább is tompultak és torzultak, már – már hallotta lelki füleivel a filmekben megszokott lassításhoz járó lassú, romantikus filmzenét, áll leesett, szem kigúvadt, ha nem lett volna alapból ennyire józan, tutira meg is dörzsölte volna a szemét, mert nem hitte el: egy félisten, maga az álompasi állt nem messze tőle, akiről tudta, hogy most meg kell szólítania, és bemutatkozni, hiszen mint írtam, élőben még nem találkoztak.

Újra körbenézett a teremben lévő nem túl sok emberen, hogy nem lehet-e vmi tévedés, hiszen ilyen nincs, az nem lehet, hogy egy ilyen emberhez kelljen neki bemutatkozni, "ekkora mázlija" nem lehet. Körbenézett, de tényleg senki más nem felelt meg az eddig megismert kritériumoknak, mások túl fiatalok, ismerősök, no meg csakhamar vki a nevén szólítja – így már nincs kétség, tényleg ő az. Hát akkor nosza, rajta, gyerünk, ÉBRESZTŐ!!!, józanodj, imitáljuk már a megszokott földhöztapadt kimértséget! És különben is: mi ez? Mik ezek a reakciók, sőt, inkább reflexek, hiszen semmi akaratosság, mi ez a már – már mámoros döbbenet, amit kb. 12 évesen éreztünk utoljára, de akkor még bőven belefér, egészséges kiskamaszos álmodozás, azzal semmi gond.