A+ A-

Cseresznyéskert

Az nem fontos hogyan keveredtünk oda...
A cseresznyefák esőben áznak. Lassú, nehéz cseppek gördülnek a leveleken, majd halkan, tompán koppannak az ágvégekről a füves földre. Nem bántó, borzongató, inkább nyugtató, simogató ebben a szokatlanul meleg, tavaszi koraestben. A fák teljes virágdíszükben köszöntik az újjászületés, a télhalálból való feltámadás csodáját. A cseresznyevirágok a megtermékenyülés sós-kesernyés illatát idézik agyamba, amikor rád pillantva azt látom, hogy furcsa, idegen, mohó tekintettel nézel. Szemeidből eltűntek a meleg, csendes baráti fények, a pusztai farkas ragadozó villanása figyel most engem.
Valami itt és most, örökre megváltozott.
Ruháid vizesen tapadnak testedre. Melleid az átázott blúzban érzékibbek, csábítóbbak mintha levetkőztél volna. Feszülő bimbóik szinte átszúrják a lágyesésű, puhafényű selymet. Fények, árnyékok hullámzanak minden levegő vételednél, egyre sűrűbb ütemben. Szaporán, kissé zihálva veszed a levegőt. Gerincemen az eső és a feltámadó érzéki vágy, hűsen és forrón bizseregve fut végig. Ágyékom feszülve lüktet a vastag farmer kemény szorításában. Zavartan állunk egymással szemben, nem tudjuk, nem merjük kimondani, a nekünk kimondhatatlant. Téged súlyos esküd köt, engem a felelősség, te és mások, további élete, jövője iránt. Némán, lehajtott fejjel állunk, zavartan, egymás rezdüléseire figyelve. A feszültség sistereg köröttünk.
Birtokolni akarom esőáztatta tested, de tudom nem szabad, nem lehet. Barátok vagyunk, igazi jó pajtások, titkok és szégyellni valók nélkül. Elfordulok, józan gondolatokkal, régi, közös családi emlékekkel csillapítom magam. Filmkockaként peregnek a képek: óvoda, iskola, egymás szerelmeinek, szakításainak homályos képei után, esküvői képek, keresztelők, közös kirándulások, utazások... és most itt állunk, a langyos esőben, felfedezve a másikban a nőt, a férfit.
Hátulról ölelsz át.
Robbanni készül minden sejtem, idegszálaim pattanásig feszülnek, izmaimon remegések futnak fel-alá, mint őrült fergeteg. Belsőmben, földrengésnyi rándulásokban remegek. Hátamon érzem melled dárdáit, öled tűzhányókrátere átsüt a vizes nadrágon. Gőzölgünk nedves ruháinkban. Torkomból a szavak artikulátlan morgásként zuhannak elő.
Megfordulok, kezem körbefon, mint indák a termékeny fákat, nyakad védtelen ívére hajolok, és mint egy vadállat az elejtett zsákmányt, szimatollak étvágyam fokozva. Tépnélek, harapnálak, szétmarcangolnálak... de csak nyelvem fut végig lágy hajlataidon.
Feltámadt izgalmad illata, egyre sűrűbb felhőkben párolog bőrödből. Fényes, vörös villanások szikráznak szemem előtt. Ha merném, letépném ruháidat, és vadultan hágnálak, mint őrjöngő, visszafoghatatlan csődör, a féktelen erőt nehezen tartó, meg-megrogyó, sárló kancáját.
Reszketsz.
Lehet, hogy vágyaidtól, lehet, hogy félelmedben.
Érzem, ha erőm szabadjára engedem, szétszaggatlak.
Visszafogom magam nehéz akarattal.
Ezekbe a percekbe sűrűsödik, minden eddigi életünk. Ezért születtünk, növekedtünk, szívtuk az anyatejjel anyánk erejét, hogy itt és most egymásba robbantsuk az eddig magunkba gyűjtött energiákat.
Fuldoklásig szívom bőröd illatát, az egészséges, tüzelő női test, hormonjaitól vezérelt kipárolgását. Mint dús tömlők simulnak tenyerembe lágy emlőid. Lassan körbesimogatom rózsabimbóidat, és ők életre kelnek, egyre keményebb feszüléssel. Majd kezeim átsiklanak gömbölyű vállaidon, a nyak kecses ívén, és már arcodat, szádat cirógatják. Érett málnaszemek kínálják magukat rajtad számnak, mézes örömöket ígérve. Élvezetet adva élvezem ízüket. Ajkaid ívén végigsikló mutatóujjam, mint egy nyalókát beszívod, lassan, kéjesen szopogatva. Lehunyt szemhéjam alatt lávafolyam izzik. Mint idegen távoli hangját, kívülről hallom nyögéseimet. Gerincem megfeszül, ahogy kitörni készülő férfiasságom előcseppje kibuggyan belőlem, mint érett szőlőszem sűrű, drága nedve.
Teljes erőddel belém kapaszkodsz. Combjaid combomat, karod szinte fojtogatón nyakam öleli, mintha áradó folyó sodrásában, életedért küzdenél.
Dadogó, együtemű szavakkal becézlek. Simogató hangod halk, mély ragadozó mordulásba fordul.
Felettünk, fecsegő vadlibacsapat húz el hangos, feleselő vitában. Lágy szél kerekedik, s már édes illatokkal terhes az est. A lombok békés susogással felelnek apró, kéjes nyögéseidre. Mintha fájdalom érne, nyüszítesz, sziszegsz az apró sóhajok között, majd feljajdulsz, és vállamba marsz, mikor keményen, visszatarthatatlanul belédhatolok. Szád szélén nyálcseppek fakadnak buborékaikban. Fejed hátraveted, tágranyílt szemeid vakon néznek a távoli égre. Tudom, semmit se látsz a külvilágból. Nem látod a vadlibákat, a vöröslő alkonyi felhőt, mely bíborrá színezi a tájat, az egyre feketébb homályba tűnő fákat. Apró gyöngycseppek csillannak meg homlokodon. Nyelved végigfut lázcserepes ajkaidon és már rohanó, kapkodó lélegzeted ritmusa. Követi mozdulataink egyre gyorsulva lüktetőbb ütemét.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 5.08 pont (12 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 Andreas6 2017. 08. 16. szerda 10:46
Átlagon felüli.
#3 genius33 2013. 04. 15. hétfő 15:06
Zsiiiir smile
#2 sihupapa 2008. 12. 11. csütörtök 00:58
#1 Törté-Net 2004. 10. 27. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?