A+ A-

Igen!

Amikor Éva befordult az utcába, és meglátta a felfordulást, maradék türelme is szertefoszlott. Jobb oldalon, épp ahol ők is laktak, a hepehupás aszfaltcsík mellett friss földhányás húzódott, egyenetlen, rút hátával elcsúfítva az utcára kifutó udvarok sima zöldjét, és elzárva a házakhoz vezető bejáratot.
- Anyúúúú! - húzta a szót hátul magas hangján Lili. - Viki nem ad nekem a rágójábóóól.
- Te is kaptál. Csak te lenyelted, te kis hülye - vágott vissza a nővére.
- Nem iiis! Nem iiis! Hazucc! Hazucc! - ellenkezett a kicsi, a testvére hajába markolt - feltehetően, Éva nem látta, mert az utat figyelte maga előtt -, és tépni kezdte. Mindkét gyerek visított, és a gyerekülés karfája tompán pufogott, ahogy vadul gyepálták egymást.
Éva az út szélére kormányozta a kocsit, kiszabadította magát az övből, és akár egy fúria, pördült hátra.
- Elég legyen! Most aztán elég legyen! Fogjátok be - ordította, mert hasogatott a feje, fáradt volt és éhes, a nejlonharisnya alatt pedig még a kislábujja is izzadt.
A két kis szöszke megszeppenten pislogott az anyjára. Éva szende kontyba fogott haja a napi munkától és az iménti hirtelen mozdulattól kibomlott, hosszú, csapzott tincsek lógtak kipirosodott arcába, szeme villogott, szája a méregtől keskeny csíkká torzult. Hasonlóan festett a kemence melegétől felhevült boszorka, mielőtt nekilátott felfalni Jancsit.
Az idegnyugtató csöndben Éva visszafordult a volánhoz, és újra elindult.
- Légy szi'! Add nekem a felét! - hallotta a pusmogást hátulról.
- A felének a felét. Te vagy a kicsi.
- Jó. Aszt - nyugodott bele Lili a vereségbe, és hamarosan a rágó papírjának zörgése jelezte, megtörtént az osztozkodás.
Éva alig figyelt a lányokra a hátsó ülésen, mert megfelelő parkolóhelyet kereset, ahol éjszakára hagyhatja az autót, ha már a garázsba nem tud beállni vele. Amikor csöndben maradtak, a gyerekei leginkább azt csináltak, amit akartak.
A lányok a boldog csámcsogásból a hátsó ajtó nyitására eszméltek.
- Kiszállás - mondta az anyjuk valamivel nyugodtabban, mert a szabad levegőn kevésbé izzadt, mint a kis kocsiban, amiből a légkondicionálót, az elektromos ablakemelőt, a központi zárat és minden egyebet kispóroltak, hogy alatta maradjon az ijesztő kétmilliónak, és leszorulva a szerény és megnyugtatóan hangzó egymillió kilencszázezer szintjére.
- Még nem vagyunk otthon. Ez a Juli néni háza szemben - nézett fel elképedten Viki, és nem mozdult. Lévén ő a nagyobb, már öt, mindent megfontolt, mielőtt engedelmeskedett.
- Nem tudunk hazamenni - magyarázta beletörődőn Éva, és marokra fogta a két óvodás hátizsák vállszíját.
- Itt hagyjuk a kocsit. A Juli néni háza előtt. Gyertek!
A lányok kikászálódtak az autóból, Éva a kocsi mögé terelte őket, ő pedig feltérdelt a hátsó ülésre, hogy lezárja a bal oldali ajtókat is. Ahogy nyújtózkodott, az egyébként térd fölé érő szoknya combközépig csúszott, és ingerlőn ráfeszült gömbölyű fenekére. Éva lenyomta az ajtózáró gombokat, visszatolatott, kihúzta fejét az autóból, felegyenesedett és hátrafordult.
Egy meredten bámuló, félmeztelen férfival találta magát szemközt, aki őt fixírozta.
A férfi az út túloldalán állt, derékig a friss gödörben, a földhányástól nem látszott belőle több csak a mellkasa, nyaka, feje.
Éva először nem értette, ugyan mit néz oly rendülten rajta a másik, aztán eszébe jutott az iménti jelenet, égnek meredő feneke, ahogy a kocsiba bújt, és elöntötte a bosszúság. Nem jókedvéből furikázza a két gyereket egy gyufásdobozban, és a szoknyát se saját elhatározásából viseli júniusban, ráadásul harisnyanadrággal. Az pedig végképp nem rajta múlott, hogy nem a garázsában adta elő az iménti jelenetet, úgyhogy az ő bajában ne találjon senki élvezetet, különösen egy tizenéves tróger ne, aki ennyire vitte, hogy csákánnyal túrja a földet a tűző napon.
Lekicsinylőn elhúzta a száját, lejjebb rángatta magán a szoknyát, és merev mozdulattal a gyerekek felé fordult.
- Mehetünk - nyújtotta kezét a lányoknak, hogy átvezesse őket az úton.
A mintegy méteres árkon két pallódeszkát vetettek át út gyanánt a kocsibejárónak megfelelően, Éva ebbe az irányba vezette a családját, hogy átegyensúlyozva a rögtönzött hídon végre honi vizekre érjenek, és eltűnjenek házuk hűvösében.
Nem fértek el egymás mellett hárman. Éva előre terelte a gyerekeket, hogy libasorban küzdjenek meg az akadállyal, közben szeme sarkából a férfit figyelte, aki mint a közeli bankfiókban a mozgásérzékelő kamera, minden lépésüket követve fordult pontosan utánuk.
Viki persze nem akart menni. Megállt a deszka végénél, és komoly kis arcát az anyjára emelte.
- Biztos, hogy elég vastag ez, anyu? Elbír engem?
- Biztos - felelte Éva nyugtalanul, hangjával sürgetve a gyereket, mert a férfi, aki eddig csak nézett, elindult feléjük. A hosszú gödörben közeledett, egyenletes, gyors léptekkel, és máris ott termett mellettük.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.25 pont (16 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 amurka 2007. 08. 26. vasárnap 17:16
tetszett
#3 Ildica 2004. 06. 26. szombat 07:48
Csak egy megjegyzés,nem kekeckedés képpen.Ha a gyerekek tovább alszanak,akkor nem az uzsonnáról,hanem a tízórairól maradnak le.
#2 Bazalt 2004. 06. 25. péntek 18:04
Remek ! Gratulálok !
#1 Törté-Net 2004. 06. 25. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?