Így alakult

Három éves voltam, amikor az apám hazaállított félrelépéséből megszületett lányával, – a féltestvéremmel, Biankával – aki nekünk mindig csak Bia volt. Anya nem forszírozta nyíltan, hogy hozta össze apám, – az okát soha nem tudhatom már meg, – de mindig is sajátjaként szerette. Pár évig tökéletes volt a világunk, egy családdá olvadtunk össze, igaz testvérek lettünk. De az öröm sajnos pár év múlva félbeszakadt. Tizenegy éves voltam, Bia nyolc, amikor anya kórházba került. Leoperálták a bal mellét a rák miatt, de késő volt, áttétek keletkeztek.
Egy teljes év szenvedés következett, amit sosem mutatott felénk. Tizenkét évesen fel kellett nőnöm, apa két kislánnyal nem tudott mit kezdeni. Csak a kocsma és az ital tartotta életben. Így hát én nevelgettem magamat és Biát is. Aztán apa eladta a házat, vett helyette egy huszonnyolc négyzetméteres lakást, a különbözet elfolyt a kocsmában. Bia és én egy ágyban aludtunk. Én mostam, takarítottam, az önkormányzattól hoztak menüt. Közben rohant az idő, szinte észre se vettem, hogy telt, mert minden nap ugyanaz volt, túlélni, vigyázni magamra, meg őrá. De mi ketten, Bia és én, összekapaszkodtunk. Mert más nem maradt.
Testvére, barátnője és egyben anyja is lettem. Bia mindent elmondott nekem, minden gondját, álmát, félelmeit. Az utcán markolva fogtam a kezét, de néhanapján mégis megpróbált fellázadni, igazi kamasz módjára. Én viszont nem ismertem azt a lázadást, nem lehetett benne részem. Ahogy más dolgokban sem, amik egy átlagos tinédzser életéhez tartoztak. Helyette bolti eladónak, szakmunkásnak tanultam. És önként adtam a testemet a boltvezetőnek, hogy a gyakorlati időm úgy alakuljon, hogy közben Biára vigyázhassak, felügyelhessek. Ő kénye-kedve szerint használt, a raktár sötétjében olyan dolgokra kényszerített, amiért mást rég lecsuktak volna. A sikkasztás volt a legkisebb bűne. Onnantól fogva már kerültem a férfiakat. De hát milyen módom lett volna rá? Bia volt a mindenem. Neki tartoztam, érte voltam felelős. Azt az árat, amit fizettem, a bőrömön és a lelkemben hordtam. De a szemében továbbra is csak a testvére maradtam, akire támaszkodhatott. Azt pedig, soha nem kell szégyellenem.
Tizennyolc éves voltam, amikor egy kisebb élelmiszerboltban dolgoztam eladó-pénztárosként.