Élet... halál

Ötven év házasság után beadtam a válókeresetet. Elegem lett. Eltávolodtunk egymástól, és úgy éreztem, megfulladok. A gyerekeink már régen felnőttek, nem szorultak ránk, én pedig készen álltam kilépni a saját, új életembe. Károly összeomlott, amikor közöltem vele a döntésemet, de én 75 évesen végre magamért harcoltam.
A válási papírok aláírása után az ügyvédünk meghívott minket egy kávéra. Béke volt köztünk, nem kiabáltunk, nem pereskedtünk, csak lezártunk valamit, ami már rég kiüresedett. Az étteremben azonban újra megtörtént az, ami egész életemben zavart. Károly minden szó nélkül átvette az étlapot, és a pincérhez fordulva közölte, mit fogok enni. Abban a pillanatban elszakadt bennem az 50 éve visszafojtott düh.
– Pont EZÉRT nem akarok veled lenni soha többé! – Bukott ki belőlem.
Felpattantam, kiabálni kezdtem, majd kiszaladtam az étteremből. Elrohantam a nyaralóba, ami nekem jutott a válás során.
Délután nem vettem fel a telefonját. Láttam, hogy hív újra és újra, de hagytam csörögni, míg az automata bontotta a vonalat. Meg voltam győződve róla, hogy csak folytatni akarja a régi játszmáit és én már nem akartam ezek részese lenni.
Másnap csengett a telefonom. Ezúttal az ügyvédünk neve villant fel.
– Ha Károly kérte meg, hogy hívjon, akkor ne is folytassuk – kezdtem ingerülten.
– Nem, nem ő kért meg – Felelte csendes hangon. – De ez most róla szól. Le kell, hogy üljön Margit. Komoly dolog.
Összeszorult a torkom.
– Mit jelent ez? – Kérdeztem a legrosszabbtól tartva.
Az ügyvéd hangja ellágyult.
– A volt férje tegnap este összeesett. Súlyos szívinfarktusa volt. Kórházba vitték.
A szoba lassan forogni kezdett körülöttem. A legközelebbi szék támlájába kapaszkodtam.
– Él? – Kérdeztem alig hallhatóan.
Hosszú csend volt a válasz. Túl hosszú. Gyanúsan túl hosszú.
– Mindent megtettek... de nem sikerült. Sajnálom.
A telefon kicsúszott a kezemből.
A kávézóbéli dühöm teljesen szertefoszlott. Helyette olyan súly telepedett rám, hogy alig kaptam levegőt.
Nem tudtam elköszönni tőle!
Aznap este a lányunk vitt be a kórházba, hogy átvegyem a holmiját. Egy kis csomagot adtak át: az óráját, a pénztárcáját és egy borítékot, gondosan összehajtva, a nevemmel a tetején.
Egy kézzel írt levél volt.
„Drága Margit!