Az utolsó pontonhíd

Kedves Olvasóm!

Elmondom életem történetét dióhéjban, hogy az, amiről valóban beszélni szeretnék, értelmezhető legyen számotokra. Apám egy szigorú, poroszos frontkatona volt, aki megjárta a háborút és abban erősödött bele. Héten voltunk testvérek, én a második legfiatalabb, akik közül ma már csak egy bátyám él. Apám és a harci történetei váltak a mintaképemmé. Porbafingó koromtól kezdve tudtam, hogy katona leszek. Így is orientálódtam az életben. Mivel mindig is szerettem a vizeket, úgy döntöttem, hogy utász leszek.
Főiskolán a második évtől már ezt tanultam. Az utászok nem álmodozók voltak. Semmi hősiesség, csak a munka. Az egységünk olyan férfiakból állt, akik értettek a vasipar munkájához, a fa szilárdsághoz vagy akár a víz jellemzőihez. Mindannyian tudtuk, hogy egy rosszul megkötött csomó vagy egy gyenge szerkezet emberéletekbe kerülhet. Ezért nem beszélgettünk sokat. A legtöbb szükséges információt egy rövid kinyögött parancs vagy egy kézmozdulat helyettesítette. Mindenki ismerte a dolgát. A víz szeretetem itt hasznosra fordult. Megtanultam olvasni a folyó arcán, áramlatában és felismerni, hol rejt veszélyt a látszólag nyugodt felszín. Az átkelő ugyanis nem csak vasból és deszkából épül, hanem a víz természetének ismeretéből is.
A főiskola utolsó éve túlnyomó részt terepen, a gyakorlati képzés helyszínén történt. PK fiaként kedvelt és rögtön megkaptam egy szakasz irányítását. Nem csak felügyeltem őket, hanem emberséges is voltam velük. – Apám mondta felfelé nyalni, lefelé simogatni. – Így a katonáim lojálisak lettek, mindenben segítettek. Egy kemény nap után kivittem őket kocsmázni. Ott találkoztam Erzsivel, vagy inkább ő vett észre engem, mint egy balekot. Az este végére már majdnem felfalt smárolás közben. Attól kezdve minden szabad percünket együtt töltöttük. Kezdetben csak érintések, fogdosások voltak. Egyik este annyira felizgatott, hogy beleélveztem a nadrágomba. Az egyenruhám nadrágján olyan folt maradt, amit nem lehetett takargatni. Az ÜTI tiszt jót nevetett rajtam, de engem nem érdekelt. Nekem volt jó, neki nem.
A kapcsolatunk gyorsan, nagyon gyorsan mélyült, mint egy meredek partú folyó. A szerelem úgy húzott magával, mint az ár. Következett a házasság, az összeköltözés. A kis házukat az én pénzemből újítottuk fel, az én embereimmel. Egy idő után feltűnt, hogy a heti egy intim együttlét is kikopott az életünkből. Amikor meg megtörtént, olyan volt, mint a folyón sodró farönk. Csak sodródott.