Ráhel

A huszonhat évemhez képest sokszor koravénnek éreztem magam. Nem a hajnalig tartó bulik, vagy a csajozásos élet vonzott, hanem hogy a saját házamban igyam a reggeli kávémat, és az, hogy céges kocsival gördüljek be a parkolóba akkor, amikor csak akarok. Kötetlen munkaidőben. Anyagi gondjaim nem voltak, mert nem szórtam a pénzt, és tudtam, hogy a korombéli átlaghoz képest jóval stabilabban állok a lábamon. Ezt persze nem hangoztattam, mert a munkahelyen az irigység gyorsabban terjed, mint bármelyik akciós termék.
A Metropolitan Egyetem marketingkommunikáció szakán végeztem, gyakorlatorientált képzésen. Ott ismertem meg azt a srácot, aki két évfolyammal járt fölöttem. Ő ma már a hálózat területi vezetőjeként dolgozik, a főnököm, de barátként maradt mellettem. Az egyetemen is együtt jártunk le a konditerembe, és ha időnk engedi, a mai napig is közösen gyúrunk. Közös volt bennünk az is, hogy egyikünknek sem volt komoly kapcsolata. Futó kalandjaink persze akadtak, de egyik sem nőtte ki magát. Néha irigykedve néztem a stabil párokra, máskor meg úgy éreztem, hogy jó így a szabadság, csak épp kérdés, hogy meddig?
Tipikus kognitív disszonancia. Jó, hogy nem tartozom elszámolással senkinek, de rossz, hogy nem vár haza senki.
Egyik reggel fél nyolc után gurultam be a nagyker parkolójába. A nyitás után már nagy volt a nyüzsgés raktárban. Raklapokat toltak, a pénztárosok serényen dolgoztak a reggeli kávé után, a kamionok, furgonok sürögtek-forogtak, a vevők türelmetlenül toporogtak a pénztáraknál. Szerettem ezt a pezsgést. A vezetői irodából ráláttam mindenre, mégis inkább lementem a sorok közé, mert csak ott lehetett igazán érezni, hogy mi történik. A törzsgárda régi tagjai sok terhet levettek a vállamról, én pedig próbáltam nem csak főnök, hanem társ is lenni a számukra. A korosztályomból sokan értetlenül néztek rám, hogy hétvégi esztelen bulizás helyett a heti forgalmat, a bevételt, a számokat böngésztem, vagy a ház körül rendezgettem a portát. Nekem ez nem áldozat volt, hanem hobbi, sőt, titokban szerencse.
Aznap reggel, amikor megszólalt a telefonom, a kijelzőn a haver neve világított. Sosem éreztette, hogy a főnököm, inkább maradt barát.

– Figyu, Peti! – Kezdte minden bevezetés nélkül.