Adóügy

A nevem Réka. NAV-revizor vagyok. Pontosabban vezető revizor. Biciklis típus vagyok. Lefelé taposok, felfelé hajlongok. Lefelé nem nézek, fölfelé nem kell. Megszoktam, hogy félnek tőlem. Sokan nem is ismernek, csak egy név vagyok egy határozat alján, egy aláírás, amitől megremeg a kéz a levélolvasásnál. De nem mindig voltam ilyen.
Negyvenkét éves vagyok. Hétfő reggel, hat óra tizennégy perc. A kávé keserű, de már nem teszek bele cukrot. Valamikor tíz éve, talán tizenegy, leszoktam róla, ahogy sok másról is. De mára, – ha őszinte akarok lenni, – már túl sok mindenről.
Nem is emlékszem pontosan, mikor kezdődött ez az egész. Talán az ötödik vetélésem után. Talán már korábban. Az ember teste sok mindent kibír, de a lelke nem áll helyre ugyanúgy. A lelki sebek nem gyógyulnak, vagy ha igen, hegesen. Mint amikor letörik egy porcelánpohár füle. Visszaragaszthatod, de mindenki látja, hogy sérült. És minden kortynál újra letörhet.
A férjem, Tamás, ma is korábban kelt. Fél hatkor csapta be a zuhanyajtót, szokása szerint úgy, hogy az üveg szinte beleremegett. Ő a megszokott reggeli látványom, ahogy köntös nélkül, az arcán borotvahabbal áll a tükör előtt. Már nem zavar. Már nem nézek oda. A kapcsolatunk? Az is csak egy adózási tétel. Bevétel nincs, csak kiadás. De valamiért még mindig egy fedél alatt élünk. Mert kényelmes. Mert nincs erő, energia újra kezdeni. És, talán mert időnként a test még tud valamit, amit a szív már rég elfelejtett. Igen, néha még egymáshoz nyúlunk. Késő este. Sötétben. Szavak nélkül. Nem szeretkezünk, csak kefélünk. Mint két idegen, akik ugyanazt a kulcsot kapták egy hotelszobához.
Egyébként csak a munkám maradt. Az az egyetlen dolog, amit nem vettek el tőlem. Ott én döntök. Ott én kérdezek. Ott én vágok vissza. Keményen, hidegen, pontosan. Általában kiemelt ügyeim vannak, ahol minden számla, minden sor, minden hamis adat egy-egy újabb kiszabható büntetési tétel. Törött kézzel is aláírom, ha kell. Mert a rendszer nem ölel meg, de legalább megtart. A kollégáim sem barátok. Nem is keresem őket. Tudják, hogy hozzám nem lehet csak úgy bejönni. Nem kérdeznek, és én nem mondok semmit. Nincs is mit mondani. Csak számok vannak, törvények, határidők.