Az élet hepehupás

Tíz éves voltam, amikor meghalt az anyám. Egyetlen éjszaka alatt lett belőle statisztika. Túladagolta magát. Sima hétköznap volt, én másnap suliba mentem volna. Ő meg már soha többé sehova. Sokáig azt hittem, csak elaludt a konyhában. Aztán jöttek a mentők, aztán jött az apám, és a végén már csak csend volt. Na meg a  el.
A temetés után nem volt sírás. Az apám úgy nevelt, mint egy fiút. Azt mondta, sírni gyengeség, a gyengeség meg veszélyes. Nem ölelt, nem babusgatott, de ott volt. Mindig ott volt. Fociedzésre vitt, beíratott karatézni. Később már nem is kísért, csak megkérdezte, hogy megint megvertem-e valakit.
Néha megkaptam, hogy túl kemény vagyok. De nem bántam. A világ nem simogat meg. Tizenkét évesen eldöntöttem, hogy rendőr leszek. De nem akármilyen! Olyan, aki kábítószereseket kapcsol le. Aki nem csak figyeli, hogy hány anyuka hal bele a drogba, hanem tesz is ellene. Rendészeti szakközepes lettem. Ott kezdtem el komolyabban edzeni is. Egy K1-es edzőnél kötöttem ki, aki nem kérdezte, hány kiló vagyok, vagy hány éves. Csak azt: „Bírod a pofonokat? ” Bírtam. Sőt! A verés, a fájdalom nem megtört, hanem összerakott. Minden egyes küzdőtéren töltött perc erősebbé tett. Nem csak testben, hanem fejben is. Pénzdíjas meccsekre is jártam. Az apám először kiakadt, aztán mikor meglátta, hogy nem csak hogy állva maradok, hanem győzök is, elhallgatott. Soha nem mondta, hogy büszke rám. Csak egyszer jegyezte meg, mikor kicsináltam egy nagy hírnevű csajt „Lassan engem is meg tudsz verni. ” Ez volt a dicséret.
A rendőrtiszti főiskolára jó tanulóként kerültem be. Nem csaltam, nem könyörögtem. Tanultam, mint a gép. Az első év végén kérvényeztem, hogy a gyakorlatomat a kábítószereseknél tölthessem. Nem a bűnügyiekhez akartam menni, sem a közlekedésiekhez, csak hozzájuk. Akikhez köze volt anyámnak. Az egyetem után főhadnagyi rangban a szülővárosomba helyeztek vissza, a kábítószeres osztályra. Friss nyomozóként, húszkilós mappákkal, meg egy rakás dossziéval a kezemben kezdtem. De tudtam, hogy mit keresek. Egy arcot, egy hálót, egy helyet, ahol a szálak összeérnek. És megesküdtem, hogy megtalálom.
Minden egyes sikeres elfogás után valami furcsa, bizsergető öröm futott végig rajtam.