A+ A-

Dunai hajós

Hirtelen nem tudtam, merre van a fönt és merre a lent. Megszédültem, elvesztettem a tájékozódást. Egy kis víz ment a számba és megijedtem. Egy örökkévalóságnak tűnt az a pár pillanat, nem lehetett több, mint egy másodperc. Mégis átéltem a halálfélelmet, ha el is suhant rögvest, ahogy megláttam a fényt és elindultam az irányába. Fejem ismét kint volt a vízből. Kiköhögtem a számból a vizet, miközben a többiek röhögését hallottam magam körül a stégről. Szememből is kidörzsöltem a vizet, hajam hátrasimítottam, miközben hevesen kapálóztam a lábammal, hogy fennmaradjak, majd leszidtam őket. Hogy nevethetnek azon, hogy én fuldoklom?! És ha ott maradok? Beugrott volna valaki értem? De tényleg? Amint az ijedtség elmúlt, már én is nevettem velük együtt. Kintről a stégről a baleset tényleg vicces lehetett: nekifutottam jó messziről, hogy nagyot tudjak ugrani a Dunába. Végigtrappoltam a síkos deszkákon, majd az ugrás pillanatában megcsúsztam és a fejesből egy szaltó lett. Most hirtelen kiemelkedtem a vízből, megmarkoltam a stég szélét, majd felhúztam magam. - Most röhögjetek!
És röhögtek. Mármint Iván és Dóri, egy barátom és egy lány a szomszédból.
- De ha nem egy perccel ezelőtt mondtad volna, hogy valaki el fog csúszni, nem is lett volna akkora poén - gúnyolódott Iván. Na én felmegyek, nálunk mindjárt ebéd van. Nyáron két dolgot nem szabad csinálni: tanulni és éhesnek lenni. Ti maradtok még?
- Maradunk? - kérdeztem Dórit.
- Csónakázzunk, ha benne vagy! - ajánlotta, miközben bájosan mosolygott.
Dóri maradt, mi meg elindultunk a nyaraló irányába: Iván ebédelni, én meg a gumicsónakért. Miután jó étvágyat kívántam, elváltunk és elindultam a házunk irányába. A nyaralónk a főút mellett van, körülbelül száz méterre a Dunától. A parton egy sétány halad, párhuzamosan a folyóval, ebből nyílik az a kis utcácska, ami hozzánk vezet és amely merőleges a főútra. Egy kis idő múlva kiszélesedik, jobb kéz felől van a ház. Beléptem a kapun, megkerültem a házat és leakasztottam a falról a csónakot. "Ez a legpraktikusabb módja, hogy ne legyen útban sehol: két csavar, melyekre a mentőkötél segítségével van felakasztva a csónak.
Az egyik éjszaka kintfelejtettük és ellopták, de szerencsére a rendőrök megtalálták...csak azt nem értem, hogy miért terelődnek a gondolataim teljesen másfelé. Lent vár egy helyes lány a stégen, hogy ringatózzak vele a vízen egy órácskát, nekem meg egészen más dolgokon jár az eszem." Hátamra kaptam végre a "tutajt" és elindultam vissza a vízhez. Meztelen talpamat néha fel - fel kaptam, amikor beleléptem egy éles kőbe, mégsem húztam papucsot. Hátamon a csónak eltakarta a napot, egyszer - egyszer felnéztem az égre, mintha azt méricskélném, elég erősen süt - e, hogy lebarnuljunk. Az út végén egy kis lejtő vezet a partra, majd fel a stég deszkáira. Dóri már messziről meghallotta jöttömet, követte tekintetével, ahogy közeledtem.
- De sokáig tartott! - nyomta meg a hangsúlyt a mondat elején.
- Könnyű itt napozni és várni, hogy mindent én csináljak! - válaszoltam.
Egymásra mosolyogtunk. Dóri a stég szélén ült, lábait a víz fölött lóbálta.
- Bugi van a lábadban? - kérdeztem. Elmehetünk este táncolni, ha gondolod.
- Nagyon humoros! - mondta, miközben összeráncolta egész arcát, és abbahagyta.
- Akkor szerintem csobbanjunk. A mentőkötélnél fogva behajítottam a csónakot a vízbe, vigyázva, nehogy a fagerendák kiszúrják.
Leguggoltam, Dórira néztem és vártam, hogy beszálljon. Egy pillanatra úgy tett, mintha nem látná, hogy rá várok, majd meggondolta magát és felállt. Odajött hozzám, leguggolt ő is mellém, és rámnézett. Arcunk alig néhány centire volt egymástól. Egy darabig úgy maradtunk, meredtünk egymásra, mosolyra húzódó szájjal. Majd megkérdezte:
- Mire várunk?
- Arra, hogy a kisasszony végre belehelyezze hátsóját ebbe az úszó alkotmányba, mely alig várja e gyönyörű popsi érintését.
- No jó, belehelyezem.
És egy röpke pillanat múlva már el is löktem magunkat a stég cölöpjétől, hogy útnak induljunk le - vagy fölfelé a folyón, úticél nélkül. Vagyis titkon azért volt úticélom, ha nem is mertem megfogalmazni. Annyi mindenesetre már teljesült is, hogy lábunk összeért, és ahogy eveztem, ütemesen dörzsöltük egymás bőrét.
- Sűrűn borotválod a lábad? - kérdeztem, miközben tekintetem végigsiklott lábfejétől combjáig, kicsit feljebb, mint a kérdéses terület.
- Miért fontos ez annyira?
- Mert nem marad bőr a lábamon a nap végére!
Ekkor Dóri finoman belém rúgott, jelezve, hogy túlmentem már a határon. Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, élveztük, ahogy ringatózott a csónak. A nap zenitjén volt, erősen tűzött. Éreztem, ahogy gyöngyöztek a verejtékcseppek a homlokomon és a hónom alján. Ő cseppet sem izzadt, olyan frissen nézett ki, mintha most szedte volna rendbe a toalettjét. Fekete haját nemrég vágatta le, a nyár miatt, úgyhogy most csak vállig ért.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.89 pont (53 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#8 Ulysses 2014. 12. 17. szerda 21:28
Ó, bárcsak a mostani történetekben is csak ennyi helyesírási hiba lenne!
#7 zsuzsika 2014. 12. 13. szombat 10:17
Jó.
#6 listike 2014. 03. 9. vasárnap 07:51
Nagyon jó volt.
#5 A 2002. 11. 12. kedd 23:41
A
#4 Slash 2002. 11. 12. kedd 21:04
a helyesírási hibákról; most nem tökkmindegy? Su-va legyetértek. 10!
#3 kokas 2002. 11. 9. szombat 22:07
"mintha nagyon lassan intene, hogy mennyek közelebb" Egyébként 10 pont, az idézett elírás miatt nem az überjó kategóriából.
#2 Su 2002. 11. 9. szombat 21:36
Nekem tetszik... benne volt a zavar, mindenki látta őket, de benne volt az is, hogy a srác még tapasztalatlan volt... megér egy 10est!!!
#1 Törté-Net 2002. 11. 9. szombat 00:00
Mi a véleményed a történetről?