A+ A-

In memorian Isabelle

Mindig a legjobb barátoké a leghálátlanabb szerep. Most is így volt ez... Isabelle édesanyja engem kért meg, hogy helyette - ő képtelen - pakoljam össze dolgait a lakásban, és amit úgy gondolok, dobjam ki, amit szeretnék, tartsam meg... Ő már elvitte, amit akart.

Félve nyitottam ki a lakás ajtaját, és kellett egy perc is, míg beléptem. Napsárga falak köszöntöttek az előszobában. Nem akartam sehova sem nézni, nehogy lássak valamit, amitől elsírom magam. Sebesen mentem át a nappalin, be a hálószobába. Hatalmas ágy, rajta Isa kedvenc vadvirágos ágytakarója... Elfutotta a szememet a könny, mikor egy nagy lendülettel lehúztam az ágyról. Az ágynemű még őrizte az illatát, ki kellett nyitnom az ablakot, de nyár révén nem akaródzott kiillanni a virágillatnak. Tovább pakoltam, le mindent az ágyról. Eszembe jutott, hány éjszakát beszélgettünk itt át, néha sírtunk a pasik miatt, és volt olyan is, mikor gyermeklány-kuncogva, nevettünk bele az éjszakába egy-egy üveg borral a kezünkben, alig-részegen. Furcsa érzésem támadt, mintha Isabelle a szobában lett volna, szinte hallottam őt lélegezni, s egy pillanatra erősödött parfümjének illata is.

Magam előtt láttam őt, vidáman, ahogy felém nyújt egy törülközőt. Zöld szeme fényesen csillogott a benne lakó vidámságtól. Akkor láttam utoljára, azon az augusztusi éjszakán jókedvűnek. Sírni kezdtem, dühömben, fájdalmamban, ki tudja, miért. Gépiesen vettem elő a szekrény mélyéről a hatalmas bőröndöt és kezdtem belepakolni. Rutinosan emeltem fel a matracot, ismerve barátnőm jó szokását, hogy minden kis apró, el nem küldött levélkét ott tart. Keménykötésű füzet. Nem is tudtam, hogy naplót írt... Vagy verset? Belelapoztam, a naplója volt. Meglódult a szívem, tudnom kell, tudnom kell, hogy miért, hátha ebben benne van minden, hogy kezdődött, s hogyan ért ilyen szomorú véget élete...

Leültem az ágyra, és olvasni kezdtem. Voltak oldalak, amiket csak átlapoztam, de olyan is, amit teljes figyelmemmel olvastam.
Most jöttem csak rá, hogy nem ismertem őt. Nem tudtam, mi az, ami tényleg bántja, és azt sem, hogy Alexet ennyire szerette... Álomszerű volt, ahogy beleszeretett. Azt hiszem, már akkor, mikor először találkoztak, mégis 4 év kellett, hogy rájöjjön, pedig ha csak egyszer is visszaolvasta volna, amit írt, akkor tudta volna, tudta, és képes lett volna kilábalni abból, amibe önként és dalolva hajszolta magát.
Megható volt, mikor először találkozott saját érzéseivel, és halálra rémült tőlük.

"szeptember 22.
Azt hiszem, kezdek megőrülni. Ma is, mint lassan minden nap, újra találkoztunk. Kedves volt, elmentünk a Margit-szigetre, leültünk egy mólóra és beszélgettünk. Félek, hogy kicsit kezdek iránta többet érezni, mert mikor elbúcsúztunk, utána még gondolatban beszéltem Vele, és Ő válaszolt. Nem túlzás már egy kicsit? Ismerem a gondolatait, mikor mire mit mond, na de akkor is. Hiányzik... Miért kellett hazamennie? Hozzá? Lehettünk volna még egy kicsit együtt, csak egy gondolatnyival tovább. Nem, mégsem jó ötlet, mert mi lenne, ha beleszeretnék? Vagy már bele is szerettem? Nem tudom!!! Na nézzük csak, kezdjük a tényeknél: kedves, okos és aranyos, máskor kicsit nagyképű és felvág a tudásával. Meghallgat és mindig türelmes velem, bár néha látom, hogy bosszantom. Hihi. Muris, ahogy ráncolja a homlokát, és szúrósan néz csokiszín szemével, majd egy jelentőségteljes apró félmosoly, és nekem megpezsdül a vérem. De hát mindenkinek megpezsdülne, ha elfogná egy férfi pillantását, ahogy nőként néz rá, nem?

Vagy nem. Mert másokat mindig kinevetek, ott én irányítok, élvezem a fölényemet, de nála... Zavarban vagyok, egyszerre szeretném magam eltakarni, és pőrén mutatkozni előtte. Tudja a fene, és azt hiszem, ha sokat gondolkodom, még belebolondulok. Igazán nem értem, miért fújom fel: ő pasi én meg nő vagyok, naná, hogy időnként kibújunk a barátság álarca mögül. Téma lezárva, alvás, mert már éjfél is elmúlt!"

Összeszorult a szívem. Találkozása a szerelemmel is olyan ártatlan volt, mint a lelke. Hirtelen mélyről jövő dühöt kezdtem érezni Alex iránt. Nem hiszem el, hogy nem vette észre, nincs ilyen. Ő ismerte legjobban Isabelle-t, fel nem foghatom, hogy vak volt az érzéseire. Ha pedig nem volt vak? Akkor ő a legaljasabb ember, akit ismerek. Nem lökte el Isát, nem is bátorította, egyszerűen hagyta, hogy beleszeressen, mert neki kényelmesebb volt vaknak lennie. Ha azt hisszük, hogy nincs, tehetünk úgy, hogy nincs. Gyáva dolog.
Tovább olvastam, és megszakadt a szívem. Isabelle napról napra jobban beleszeretett, és mikor rájött... Emlékszem arra a napra. Kisírt szemekkel érkezett a találkozóra, és kérte, hogy menjünk el valahova. Kedvenc pubunkba mentünk, és bort rendelt. Sokat ivott. Kezdetben vidám volt aztán, ahogy megbolondította az alkohol az elméjét, lett egyre lehangoltabb. Beszélni kezdett, össze-vissza, valakiről, egy férfiről, akit csak most ismert meg, de házas, vagy barátnője van. Emlékszem, még rá is kérdeztem, hogy ismerem e, de hazudott, nem akarta, hogy bárki megtudja titkát. Aztán sírni kezdett, végül hányt. Nálam aludt akkor éjjel. Attól a naptól változott meg.

Ismét olvasni kezdtem. Megváltozott a napló, már csak Alexről szólt, és a saját, zaklatott kis szegény szívéről. Fürdött az önáltatásban, abban, hogy Alex szereti, csak a barátnőjével kell maradnia. Jézusom..., különböző okokat agyalt ki, életben tartotta azt, ami meg sem született... Orvoshoz kellett volna fordulnia, vagy hozzám. De mi, a környezete csak azt láttuk, hogy ingerült és nem lehet vele beszélni. Még én is eltávolodtam tőle. Bűntudat, Isten hozott.
Micsoda? Lefeküdtek?!

"március 10.
Nincs megállj. Ma feljött hozzám. Tudtam, miért jött. Nem kellett volna elmondanom, neki, hogy szeretem. Most majd közli, hogy kedves vagyok, de zavarom az életét. Nem tudtam, mit akartam jobban, mikor elkezdte, a föld alá süllyedni, vagy belehalni abba a megaláztatásba és fájdalomba, amit éreztem. Magam sem hittem el, mert kissé gúnyosra sikerült monológja közben odalépett hozzám és megcsókolt. Belekapaszkodtam, és csak élveztem a csókját. Mindig ilyen volt álmomban, és még jobban felizgatott a valóságban. Alig egy pillanatig tartott és ellökött. Olyan furcsán nézett rám, mintha most látna először. Éreztem, hogy akar engem, de megrémült attól, amit tett. Hozzáléptem hát, és megsimogattam arcát... ellökte a kezem. Nagyon fájt, de újra próbálkoztam, most hagyta. Csak egy pillanatig, majd megragadta a csuklóm, és belecsókolt a tenyerembe. Ölemből villám csapott át testemen, és tudtam, éreztem, hogy ha most nem, akkor sose, semmikor nem leszünk együtt. Átkaroltam a nyakát, lehúztam a fejét és megcsókoltam. Olyan hevesen ölelt át, azt hittem, hogy menten megfulladok, de jól esett ez a légszomjas, szenvedélyes csók. A pulóverem alá nyúlt, és ahogy megéreztem kezét a bőrömön, úgy nyögtem fel sóhajtva nevét, bele a fülébe, a szájába, a világba kiáltva, hogy akarom őt, és belehalok, ha nem csókol és simogat tovább, csak egy percet is. Már nem akart elhúzódni, simogatott, és közben remegett, ahogy hozzáértem.

Ügyetlenek is voltunk, mert egyszerre akartuk vetkőztetni egymást, de nem sikerült, ez nem olyan, mint a filmekben, ez még annál is jobb! Nem is jutottunk el az ágyig, a földre fektetett, úgy hajolt rám, ott simogatott, és én ott voltam a kezei között, magam testesítve meg a vonagló, nyögő élvezetet. Átfutott az agyamon, hogy sose hittem volna, hogy ő, aki mindig olyan nyugodt, ilyen a való életben, és fájt belegondolnom, hogy otthon is ilyen vele... Észrevette, hogy sírok, kérdezte is, vagy inkább lihegte két csók között, hogy mi a baj, fájdalmat okozott e? És én kiabálni szerettem volna, hogy igen, mindegy mit csinálsz, mert Veled egyszerre élem meg a poklot és a mennyet, mert fáj, ha itt vagy és akkor is fáj ha nem, mert mióta szeretlek, nem vagyok önmagam, mert olyan, mintha mindig a halállal táncolnék egy csodás teremben, ahol szól valami földöntúlian zene, és mi csak táncolunk körbe-körbe, míg össze nem roskadunk élettelenül. Persze nem mondtam semmit, csak elvesztem tenyerei között, ami olyan csodát tudott adni nekem, amibe azt hittem belehalok. Jujj, még jó, hogy soha senki sem olvassa ezt, belegondolni is rossz, mit gondolhatnak felőlem..."

Hogy mit, drága Isabelle? Csak annyit, hogy szerelmes vagy, annak minden fájdalmával és örömével. Csak nem gondolta volna senki, hogy téged ez a szerelem elemészt...
Nem is igazán értem, miért nem mondta el nekem, vagy valakinek, hogy is tudta ezt titokban tartani, hiszen annyira vágyott rá, csoda, hogy ilyen mélyen magában tartotta. Kicsit haragudtam is rá, aztán persze el is szégyelltem magam, gyarlóság ember a neved!
Lapoztam egyet. Nem is tudom, hogy képes valaki egyszerre ennyire boldog, és ugyanakkor félelmetesen szomorú lenni. A napló szerint valóban úgy csapongott kedélye, mint ahogy mutatta is kifelé. Egyszer jókedvű, nevet mindenen, a következő pillanatban pedig elsírja magát egy híradóban mutatott katasztrófán.
Sokszor voltak együtt Alexel, volt, hogy minden nap találkoztak, lopott órák, félórák, ebédszünetben egy-két titkos perc, forró csókok.
Akaratlanul is izgalmat éreztem, ahogy elolvastam Isabelle leírását egy-egy ilyen szerelmeskedésnek. Mert hiába volt kapkodó az együttlétük, szavaiból kiéreztem, azt a mérhetetlen szerelmet, amit Alex iránt érzett.

"december 11.
Nincs tovább. Alex megmondta, hogy vége, ennyi volt. Hiába kértem, zokogtam, és könyörögtem, hajthatatlan volt. Kérte, hogy adjak időt, hogy legalább a barátságukat helyre hozhassuk, de azt hiszem, nem vagyok képes rá. Nem tudok megalkudni, nekem minden kell belőle, vagy semmi. Eddig még kibírtam, hogy utánam hazament hozzá, és vele volt, de tudni, hogy sose leszünk együtt, azt nem tudom elviselni. Ha nem lesz az enyém, akkor nem akarok élni... Csak attól félek, ha megmondom neki, akkor azt hiszi, zsarolom, és ezzel akarom őt belekényszeríteni valamibe, amit ő nem akar. Nem akar engem... Engem senki nem akar, mi a baj velem? Mit követtem el, hogy nem találom a páromat?
Azt hiszem, holnap teszek még egy kísérletet, és ha tényleg nem engem szeret, akkor kilépek az életéből, ki az életből is..."
Sírok, már megint sírok.

"december 12.
Tényleg vége. Megalázkodtam előtte, sírtam, zokogtam, de nem engem szeret. Annyira, de annyira fáj, nem élem túl, mert nélküle nem tudok élni."

Most december 23. van. Tegnap volt Isabelle temetése. Ennyi maradt belőle. Egy lakás, ruhák, a naplója és rám is hagyott valamit. Gyűlöletet, melyet teljes szívemmel Alex iránt érzek.
Már nyúltam a telefonom után, hogy felhívjam, és elmondjam neki, mennyire megvetem azért, amit Isabelle-el tett, de félúton abbamaradt a mozdulat. Van értelme?
Ha Isa halála nem tudta megértetni, gerinctelen mivoltát, akkor sose fogja senki tudni beleverni a fejébe, hogy micsoda gazember.
Még a temetésére sem jött el, pedig ő volt a legjobb barátja... Barát?! Megcsúfolása a barátságnak, ami történt.

Elfogult vagyok tudom, de nem tudom Isabelle-t hibáztatni a történtekért
Nem tudom mennyit ültem az üres lakásban, csak arra eszméltem, hogy besötétedett. Felkapcsoltam a lámpát és újra elkezdtem pakolni. Képek akadtak a kezembe, ketten voltak rajta. Isabelle és Alex. Kettétéptem az egyiket, pontosan elválasztva őket egymástól, és azt a felét, melyet Isabelle volt, eltettem a tárcámba. Valamiért a táskámba tettem egy olyat is, ahol együtt vannak, ketten. Megfogott a kép, érezni lehetett, hogy ez a két ember... Ó, nem, azt nem lehet érezni, amit először megláttam rajta...
Gyorsan végeztem, de nem tudtam otthagyni a lakást. Felhívtam a barátomat, hogy itt maradok éjszakára. Nem tartotta jó ötletnek, éreztem a hangján, hogy aggódik. Biztosítottam, hogy jól vagyok, majd megígértem, hogy holnap délután, munka után felhívom és találkozunk.

Hamar elaludtam, csak hajnalban ébredtem a kukásautó hangjára. 6 óra, még volt 2 órám indulásig, mégis lezuhanyoztam és felöltöztem. Furcsa érzés volt, az Isabelle-nél maradt ruháim között válogatni.
Fél 7, gyors voltam. Nem akartam a lakásban maradni, elindultam hát.
Nem volt úti célom, de nem is lepődtem meg, mikor a temetőhöz értem. Még nem volt nyitva, de az őrt megkértem, beengedett.
Csak egyszer voltam, mégis tudtam, hol keressem Isa sírját. Friss hant, tengernyi virág és koszorú.
Feltámadt a szél, megborzongtam a hidegtől.

Valamit láttam mozogni a sírnál. Először azt hittem, káprázik a szemem, akkor virradt, lehetséges is lehetett volna, de az árny újra megmozdult. Összerándult a gyomrom, egy pillanatra megijedtem, ami egy gondolatnyival később átfordult gyűlöletbe. Olyan hevesen csapott fel bennem az indulat, hogy émelyegni kezdtem.
Alex állt a sírnál. Mindaddig, míg nem érintettem meg a karját, észre sem vett.
Felém fordult, meg sem lepődött, mikor meglátott.
- Szia - köszöntem - tegnap volt a temetés - nem álltam meg, hogy meg ne szúrjam egy kicsit.
- Nem bírtam kijönni tegnap - felelte náthás hangon. Sírt, de nem tudtam sajnálni.
- Végül is, mindegy neki. Ha életében nem számíthatott rád, valószínű nem lepte meg halálában sem.
Láttam, ahogy megrezzent, éreztem, hogy talált a megjegyzésemen.
- Ezt megérdemeltem - mondta, majd hirtelen felém fordult - Ugye, ha azt mondom, hogy én tényleg szerettem őt, nem hiszed el?

Sokáig néztem a szemét. Legszívesebben sírva fakadtam volna attól, amit megláttam a szemében, de visszanyeltem a könnyeimet.
Nem feleltem arra, amiről ő is tudta, hogy nem fogok reagálni, ezért tovább folytatta, a sír felé fordulva.
- Ő volt a legjobb barátom, ő ismert a legjobban, nem Andi...- megremegett a hangja - A legjobb ember volt, akit ismertem.
- És mégis tönkretetted - mondtam. Még magamnak is kegyetlennek hatottam, de nem tehettem róla, nem tudtam türtőztetni magam.
- Ha előre látom ezt az egészet...
- Akkor mi? Nem fekszel le vele?!
Csodálkozva meredt rám:
- Elmondta?
- Nem - ráztam a fejem, és előhúztam a táskámból Isabelle naplóját - ebben olvastam. Tedd el - nyújtottam felé - és olvasd el.
- Hogy jobban fájjon? - vonaglott meg az arca.
- Hogy őszinte legyek, igen.
Szó nélkül elvette, és olvasni kezdte.

Nem akartam ott maradni, amíg végigolvassa, álltam még egy percig, néztem, ahogy olvassa, falja a betűket és az oldalakat. Láttam, ahogy kicsúszik a szál fehér rózsa a kezei közül, amit Isabelle sírjára hozott, és észre sem veszi, teljesen lekötötte Isabelle.
Nem volt már ott semmi keresnivalóm, elindultam kifelé a temetőből. Még visszanéztem, de már nem láttam sem a sírt, sem őt, csak a napot, mai halvány sárgán kibújt a jegenyék csupasz ágai közül, jelezve, hogy új nap kezdődik. Talán új élet is.
Szavazz Te is!

Átlag: 6.38 pont (26 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#8 t.555 2017. 12. 3. vasárnap 09:16
Szomorú történet!
#7 deajk2008 2016. 11. 14. hétfő 10:18
mindenesetre érdekes egy történet lett... 8p
#6 vakon53 2016. 03. 20. vasárnap 13:21
Nagyon szomorú írás.
#5 Ulysses 2015. 03. 10. kedd 19:32
Nehezen találok szavakat... Nagyon jó írás! Talán nem is idevaló. Mintha profi író lenne a szerzője. Hibátlan.
#4 zsuzsika 2015. 02. 3. kedd 08:04
Nagyon romantikus és szomorú történet.
#3 papi 2013. 12. 9. hétfő 13:28
Nem rossz
#2 genius33 2013. 02. 11. hétfő 09:57
Érdekes.
#1 Törté-Net 2010. 07. 12. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?