Beépítve

AHOGY KEZDŐDÖTT...

Timothy farmerzsebébe süllyesztett kezekkel ballagott a rendőr főkapitánysághoz. A délelőtt tizenegy neki még korán volt, nagyokat ásítozva haladt úticélja felé. Hozzászokott már az éjszakai élethez, a hajnali lefekvéshez, s most morogva gondolt vissza az ébresztőórára, mely alig háromórai alvás után ugrasztotta ki az ágyból. A sarkon milliónyian várták, hogy a lámpa zöldre váltson, ő átaraszolt az ácsorgók tömött során, s belépett a rend, fegyelem, jog és törvény épületébe. Hanyag kézmozdulatokkal, félig ejtett, alig érthető szavakkal köszöntötte az ismerőseit, s gyorsan, mielőtt még túl korán fedeznék feljöttét, beugrott a felvonóba. A negyediken kiszállt, balra fordult, végighaladt a folyosón, s benyitott az egyetlen üvegablakú ajtón.

A kicsiny szobában régi, ütött-kopott bútorok, múlt századi, valószínűleg valami csempésztől származó fotelek, dohányzóasztal állt, a sarokban kávéfőző bugyogott, mellette rádió szórta az éterbe a boogiet.

– Ó, Tim! – ugrott fel a helyéről Susan, a titkárnő, akit talán a bútorokkal együtt hagytak itt, mint valami időutazót. Nyugdíjas éveit cserélte fel, hogy segíthesse fia, a rendőrfőkapitány munkáját. – Késett – nézett az órájára. – Mindig késik Timothy. A kapitány a fejét veszi.

Rém büszke volt a fiára, aki az utcai járőrségből küzdötte fel magát, s így jogot érzett hozzá, hogy mindenki felett anyáskodjon. Pedig Tim ezt rossz néven vette. Tíz éve volt már a pályán, a kemény munkához kemény sors jutott neki osztályrészül. A zsarujaként több mocsokkal találkozott röpke évtizede alatt, mint más kollégája egész életében. Hivatása betöltötte egész lényét, minden más alárendeltté vált, még a család is, igaz, ez számára ismeretlen fogalom volt. Pedig lehetett volna másképp. Mélyen ülő kék szemei, éles arcéle, szögletes álla, sportos alkata révén mindig a gyengébbik nem kitüntetett figyelmében részesedett, mégsem házasodott meg. Inkább élvezte a szabadság előnyeit, s a függetlenség örömét.

Tim megvakarta rövid barna üstökét, s valami frappáns kifogást keresett késésének okára.

– Ne is mondjon semmit, Tim – legyintett Susan. – Menjen csak inkább be, Jim már várja.

Tim túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy elmosolyodjon, ezért inkább bólintott. Majd a vastagon kárpitozott ajtó kilincséért nyúlt, s benyitott.