Szofi naplója 1. rész

Előszó

Úgy érzem az alább következő történethez néhány magyarázó szót szükséges fűznöm.
Először is, nem az én kezem munkája. Az eredeti szöveget csak a lehető legminimálisabb mértékben igyekeztem szerkeszteni. Terjengő, korunktól már idegen fogalmazásait rövidíteni, az összefüggések nélkül érthetetlen, vagy épp érdektelen részeit kihagyni törekedtem. De csak annyira, hogy az eredeti fogalmazás íze, zamata, ha lehet, érintetlen maradjon.
Másodszor, sokat gondolkodtam azon, vajon nyilvánosságra hozhatom-e, s ha igen, milyen formában? A napló, amelyből a részletek származnak tulajdonképpen történeti kutatás tárgya lehetne. A belőle kirajzolódó élettörténet – bár amennyire ellenőrizni tudtam, adatai hitelesek – kalandregényeket is megszégyenítene.
A legmegdöbbentőbb azonban a maga korában elképesztő őszintesége, szókimondása. Ezek az erotikus részletek teszik ki a szövegek jó felét. Irodalmi értéküket megítélni nem tudom, de kortörténeti érdekességük bizonyára van.
Tudomásom szerint a napló szerzőjének élő leszármazottja, rokona nincs. Nagyon kicsi az esélye annak, hogy a leírt események szereplői közül valaki még él, esetleg magára ismer. Mégis a neveket megváltoztattam, a pontos helyszíneket, ha lehet, kerülöm. Kegyeletből, mert akit én ismertem, az egy előkelő, idős hölgy volt.
A szerzőről annyit kell még elmondanom, hogy halvány emlékek fűznek hozzá. Ő vigyázott a környékbeli gyerekekre óvodai szünetekben. Tőle tanultam az első német és francia szavakat. Megráncosodott almát osztogatott nekünk, míg ő metszett kristálypohárból gyűszűnyi iszogatott. Fejcsóválva nézegette első iskolai füzeteimet: "Szépírás, szépírás! " – és mesélt. Nem tudnám felidézni ezeket a meséket, gyanítom, nem is a szokásos lehettek. Csak a mozdíthatatlanul nagy karosszék, és a halk, tűnődő hang maradt meg belőlük.
Mondom, nem felejtettem el, de annyi minden temetődik az emlékezet mélyére, végül is ennek majd negyven éve már. Felnőttem, elkerültem a kisvárosból. 1993-ban, halála után 25 évvel keresett meg levelével az idős plébános úr, aki jó ideje nyugdíjban volt már. Hónapokba telt, mire időt tudtam szakítani meglátogatására. Barna csomagolópapírba burkolt dobozt adott át, benne több száz levél, képeslap, teleírt füzetek, s négy, kopott lila selyembe kötött napló hevert. A "hagyatékhoz" mellékelt levélből csak néhány részletet szeretnék idézni.