A+ A-

Szerencsés baleset 1. rész

A lámpa zöldre váltott, és átkelhettem a kereszteződésen. A zebra közepén azonban bőgő motorhangra és éles fékcsikorgásra lettem figyelmes. Oldalra nézve láttam, hogy egy autó - látszólag fittyet hányva a neki piros lámpára - közeledik felém, és úgy tűnt, nem tud megállni...
A következő pillanatban már repültem, majd nagy nyekkenéssel értem földet. Mindenem fájt, a bal karomból szivárgott a vér, ahogy lehorzsoltam, és a fejemet is alaposan bevertem. Szédültem, forgott a világ, és egy kicsit hányingerem is volt. A járókelők lassan körém gyűltek, hallottam, hogy egyikük a mentőket hívja, suttogott is valaki ("Az ördög tudja, milyen reflexei vannak, még épp időben sikerült arrébb ugrania, szerencse, hogy csak az oldalát kapta el.") Többen kérdezték, hogy jól vagyok-e, erőtlenül bólintottam, majd megpróbáltam felülni, de még túlságosan szédültem hozzá.
- Maradjon, kedves, mindjárt itt vannak a mentők.
- Nem kell mentő, mindjárt jobban leszek! - tiltakoztam, de csak suttogni tudtam. Úgy tűnt, tényleg nagyot estem, bár régi, kézilabdás ösztöneim nem hagytak cserben, így valamennyire tudtam tompítani a zuhanást.
Szirénázva érkezett a mentőautó, vigyázva emeltek be a mentősök, és indultunk tovább. Az odaút elég homályos, valóban nem éreztem túl jól magam. A szemembe világítottak, kérdezgettek, válaszoltam, ahogy tudtam, de már éreztem, hogy múlik a fájdalom, nem vagyok annyira kótyagos.
A kórház kapujában már lábra is tudtam volna állni, de a mentősök nem hagyták. Betoltak a folyosóra, ahol már egy idősebb orvos is mellém lépett. Újabb világítás, fonendoszkóp, kopogtatás, további vizsgálatok.
- Hatalmas szerencséje van, ifjú hölgy - mondta aztán szemöldökráncolva. - Bár magam sem tudom, hogy csinálta, de enyhe agyrázkódáson, no meg néhány zúzódáson és horzsoláson kívül semmi baja.
- Igyekeztem, doktor úr - és már egy béna mosolyt is sikerült produkálnom. Még mindig meg voltam rémülve, de már kezdtem ocsúdni, és az orvos szavai is megnyugtatóan hangzottak.
- A fiatal szervezet... Molnár doktor úr, jöjjön, kérem. A hölgynek van néhány csúnya horzsolása, fertőtlenítse, legyen kedves - szólt át a válla felett, majd ismét rám nézett. - Az egyik rezidensem máris jön, és kezeli a felületi sérüléseket. Utána bent töltheti az éjszakát, vagy saját felelősségére szabadon távozhat. Előfordulhat szédülés, hányinger, mozgáskoordinációs zavarok, mindenképpen pár nap szabadságra kell mennie.
Ezzel továbbsietett. "Ez meg jól itt hagyott..." - dohogtam magamban. Meglepetésem még nagyobb lett, amikor Molnár doktor úr egy tálca vattával és fertőtlenítőszerrel megállt előttem. Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés, de ő sem tudta megállni. Molnár doktor urat ugyanis volt szerencsém ismerni.
- Zoli, amikor legutóbb láttalak, még nem voltál orvos...
- Változnak az idők. Na, add a kezed, hadd lássam azt a horzsolást. Mi történt veled?
Amíg balesetem részleteit próbáltam felidézni régi-új ismerősömnek, volt időm alaposan visszagondolni ismeretségünkre. Néhány éve egy házibuliban ismertem meg, ahol elég hamar egymásra hangolódtunk, amiben nyilván szerepet játszott a tetemes mennyiségű elfogyasztott alkohol is. Mégsem történt közöttünk semmi a nagy nevetéseken és a hosszú, perzselő pillantásokon kívül. Én akkor még egy hosszú, unalmas párkapcsolatba ragadva éltem, de nem akartam megcsalni a barátomat, noha jólesett Zoli figyelme. Aztán a bulinak vége lett, és azóta sem láttam - mindeddig.
Mit sem változott az elmúlt pár évben. Kicsit magasabb volt nálam, dús barna haja és a huncut barna szempár pedig mindig az esetem volt. Akkor említett valami sportot is, amire szégyen, de nem emlékeztem, bár akármi is volt az, az alakján meglátszott.
- Örülök, hogy találkoztunk, még ha ilyen szerencsétlen körülmények között is - mondta, a szemembe nézve. Ekkor eszméltem rá, hogy befejezte a munkáját.
- Én is örülök, jó volt újra látni - kezdtem szedelőzködni. - Szeretnék otthon aludni, hol találom a táskámat, és milyen papírokat kell kitöltenem hozzá?
Zoli kedvesen kalauzolt a kórház útvesztőiben, közben beszélgettünk mindenféléről, csak úgy, ahogy eszünkbe jutottak a dolgok. Az adminisztrációs kötelezettségek után az ajtóig kísért.
- Jobbulást kívánok! - mosolygott rám, majd sután átölelt. Viszonoztam az ölelését. Amikor elváltunk, a szemembe nézett. Talán mélyebben, és hosszabban, mint általában szokás. Ezt az ötletet hamar kivertem a fejemből. "Biztos még mindig szédülök" - gondoltam, majd hívtam egy taxit.
***
Jól és mélyen aludtam, főleg úgy, hogy kivettem két nap szabadságot, így semmi nem gátolt a pihenésben. A hosszú alvást követő maratoni filmezés, majd a kora esti ebéd után vizet eresztettem a kádba, ezt követően pedig hosszasan fürödtem, hajat mostam, manikűröztem, vagyis megtettem mindent, amire egy ilyen pihenős, lustálkodós napon egy nő vágyhat.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.68 pont (22 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 vakon53 2016. 03. 20. vasárnap 10:37
Coryza, holvanmár a folytatás?!
#4 papi 2015. 08. 21. péntek 19:06
Egész jó, de hol a beígért folytatás?
#3 listike 2013. 05. 5. vasárnap 18:36
Itt sincs folytatás.
#2 sunyilo 2010. 08. 18. szerda 20:24
Jól kezdődik, folytasd!!
#1 Törté-Net 2010. 08. 18. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?