A+ A-

Egy csók és más semmi?

A nő
Évek óta ismerem, hisz sokáig együtt dolgoztunk, közvetlen munkatársak voltunk. Az először csak kellemes, kollegáris viszony lassan mély barátsággá alakult, ami akkor sem szűnt meg, amikor visszaköltözött a szülővárosába.
Néztem, ahogy jönnek- mennek életében a szerelmek, és drukkoltam boldogságáért, de sosem jutott eszembe, hogy más irányt is vehet a dolog. Hiszen nekem családom van, és őszintén boldognak gondoltam magam, s neki is felesége, még ha nem is érzi jól magát abban a házasságban.
Azt gondoltam, van egy igazi jóbarátom a szó legnemesebb értelmében. Amikor kishazájába kellett utaznom egy konferenciára, végre a férjemet is bemutathattam neki, de magam is meglepődtem, milyen fura együtt látni őket, s milyen nehezemre esik vele az illedelmes viselkedés tánc közben. Valami megváltozott. Magam sem értem, hogy mi történt velünk, miért kezdtük el egyszeriben vonzani egymást, de ettől kezdve egyre forróbb üzeneteket váltottunk, és egyre vadabb álmokat szőttünk közösen az otthonainkat elválasztó kétszáz kilométer biztonságából. Amikor ismét városába készültem a munkám miatt, éreztem, hogy baj lesz. Az eszemmel tudtam, hogy nem szabadna többé látnunk egymást, de a szám már letagadta a férjem előtt, hogy találkozom vele, a szívem meg öleléséről álmodott. Tudtam, hogy ő is titokban tartja otthon a randinkat, ami most először tényleg randinak ígérkezett, nem csak baráti találkozónak. Már napokkal korábban nem tudtam másra gondolni, csak rá, és arra, hogy : " dehát én szeretem a férjemet és a gyerekeimet, miért akarok érinteni, érezni egy másik férfit ennyire?" Úgy rendeztem mindenesetre a dolgokat, hogy feltétlenül haza kelljen jönnöm délután, és ne legyen túl sok időm vele. A félelem erősen dolgozott bennem.
Aztán eljött a nagy nap. Az amúgy érdekesnek ígérkező előadást úgy ültem végig, mint egy zombi, semmi sem jutott el a tudatomig az előadó mondókájából. Alig vártam, hogy kiszabaduljak a terem fojtogató levegőjéből.
A következő emlékképem Ő. Ő, ahogy áll villamosmegállóban, fürkészi a tömeget a járművön, ahonnan én már rég kiszúrtam jól ismert alakját.
Egy nagy öleléssel üdvözöltük egymást. Szája már számat kereste, de ijedtemben elfordítottam a fejem, és megpusziltam az arcát. Nem erőltette. Az autójához sétáltunk egy közeli parkolóházba, miközben néhány semmitmondó szót váltottunk. Mintha nem is mi lettünk volna! Mintha két idegent néztem volna kívülállóként, akik alig tudnak valamit egymásról, sosem vívtak órákig tartó szócsatákat, nem tudnak bármi apróságon elviccelődni. Amikor beültünk egymás mellé, még rosszabb lett a helyzet. Teljesen megkukultunk, csak néztük egymást. Én csak az arcát mertem, de láttam, hogy ő felfal egészemben a szemével. Hebegtem valami ostobaságot arról, hogy elszöktek a gondolatok a fejemből, ő meg csak mosolygott és felém hajolt. Úrrá lett rajtam a rémület. "Mit csinálok én itt??" "Bajba kerülhet, ha egy ismerőse meglát minket!" "Nekem se kéne..." És megint csak puszi lett a csókból. Hátrahúzódtam, amennyire a szűk tér engedte, és minden ízemben remegtem.
- Ne haragudj, nagyon zavarban vagyok. - mondtam halkan.
- Most már én is. - válaszolta - Volt egy elképzelésem, hogy mit csinálunk, de most már nem tudom. Vágyom rád, nagyon.
- Én is, de itt mindenki megláthat.
- Üres az öcsém lakása, ott magunk lehetnénk, eljössz velem?
- Nem! - tiltakoztam hangosan, annyira megrémültem a fejemben felvillanó képtől, ahogy egy üres lakásban öleljük, csókoljuk, simogatjuk egymást, hámozzuk le a másik ruhadarabjait. - Maradjunk itt, nem lennék rá képes. -kértem csendesebben.
- Jó, akkor átállok a fal mellé, ott védettebbek vagyunk. Rendben? - csak bólintani tudtam.
Ügyesen odébb parkolt, és ez is egyszerre töltött el megnyugvással és aggodalommal. Ahogy elhallgatott a motor, kertelés nélkül a számra hajolt, és megcsókolt. Hevesen támadott, kezei csípőmet markolászták, miközben szája mohón falta az enyémet, és nyelve olyan bizsergést váltott ki belőlem, amibe beleszédültem kicsit. Nagyon nehezen szakítottam el ajkam az övétől, de láttam rajta, hogy túl gyorsnak találta elhúzódásomat.
És már megint az ajtónak dőlve remegtem. Kezemmel szorítottam az övét, úgy kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló, jobbjának ujjait meg vállamon, tarkómon éreztem, ahogy lágyan simogat vele. Így üldögéltünk egy darabig. Annyiféle érzés járt át, hogy képtelen voltam feldolgozni. Még sosem éreztem egyszerre vágyat, félelmet, szeretetet, kínt, lelkiismeret furdalást, zavart és adni akarást. Letagadni sem tudtam volna megviselt idegállapotomat. Próbált nyugtatni, kedveskedni, de alig mertem ránézni. Szívem a torkomban dobogott, és az zakatolt a fejemben, hogy: "Menj innen, futás!". De nem mozdultam. Hagytam, hogy humorával oldja kicsit a feszültségem, és újra felé fordultam. Csak néztem. Sütött szeméből a vágy, és bennem is ez kerekedett felül.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.17 pont (12 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 zsuzsika 2016. 10. 10. hétfő 07:38
Romantikus.
#3 papi 2013. 05. 5. vasárnap 08:25
Érdekes, ugyanaz a történet két látószögből.
#2 v-ir-a 2011. 12. 18. vasárnap 22:21
nagyon megható történet,amikor "későn" eszmél az ember, ki is az, akit igazán szeret, de már késő, hisz béklyó köti, mindkettőnek máshol van feladta, dolga...soha nem tudnának igazán boldogok lenni egymással, épp ezért, mert a család, a feladat közéjük áll és ez nagyon szomorú.../ha igaz a sztori én kiváncsi lennék arra, h mi lett a vége/
#1 Törté-Net 2009. 08. 26. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?