A+ A-

15 év

Elgondolkodott mielőtt beindította az autót. Ugyan nem tisztázták, de erős gyanúja volt, hogy több lesz ez a találkozás, egy egyszerű kávézásnál, és sétánál, abban a poros, vidéki kisvárosban. Valóban ezt akarja? Valóban oda kell most mennie? Aztán hirtelen mozdulattal elfordította a kulcsot, mintegy pontot téve a gondolataira. A motor felhörrent, majd duruzsolni kezdett. A keze egy pillanatra tétovázott a sebességváltó felett, mintegy utolsó lehetőséget adva annak, hogy meggondolja magát. De ez nem volt igazi megtorpanás. Tudta jól, hogy nincs visszaút.
Kifordult az útra, és szokásos automatizmusával beleolvadt a forgalomba. Sok százezer kilométert vezetett már, nem kellett teljes figyelmét az útra fordítania. Emlékezett. Emlékezett arra a 15 évvel ezelőtti nyárra, mikor friss házasként és apaként egyszercsak szembetalálta magát Verával. A lány szép volt. Nem az a kifejezetten vad "nőstény", inkább finom, mint egy porcelán. Ezután a pillanat után, már soha nem tudta kiverni a fejéből. Sokat beszélgettek telefonon, és személyesen is. Ismerte minden baját, bánatát. Ismerte örömeit, kudarcait a férfiaknál. Vera meg ismerte gondjait, örömeit a családjában. Szerelmes volt belé, de soha nem mondta neki. A lány persze tudta, nem bátorította, de nem is utasította el. Barátként kezelte. Persze az idő sok mindenre gyógyszer, egy idő után már ő is elhitte, hogy ez a dolog barátság. Aztán a lány találkozott valakivel. Az illető okos volt, szép volt, és ami nagyon bántotta őt, gazdag is volt. Keserűen elmosolyodott, miközben egy tétovázó FIAT-ot maga mögé utasított az úton. Gazdag! Ki nem volt akkor gazdag hozzá képest? És ki nem az most is! Nem tartotta magát hülyének. Mérnök volt - nem is rossz - de soha nem jutott oda, hogy a saját ura legyen. Sokkal jobban vonzották a problémák megoldásai, inkább összeolajozta a kezét, minthogy emberekkel küszködjön.
Tehát a férfi gazdag volt, és nagyon jól tudta, hogy semmilyen téren nem tudna versenyre kelni egy vele. Egyiptomi nyaralás, síelés Olaszországban. Nem az ő világa volt. Utoljára akkor hallott Veráról, mikor az elmondta neki, hogy gyereket vár. Nem hívta többé. Egyrészt nem akart semmiképpen útban lenni, másképp olyan fájdalmat érzett, és olyan visszavonhatatlan, átléphetetlen határt, hogy el kellett tűnnie. Azóta eltelt jó pár év. A munkája során rengeteg céghez kellett elmennie. Az egyiknél épp az irattárban várta türelmesen, hogy az enyhén idősödő, de férfiakra éhes titkárnő, az irattárból előbányássza azokat a rajzokat, amiről meg tudná állapítani a födém terhelhetőségét. Egyszercsak megmerevedett. Felforrósodott a tarkója. Nem hitt a transzcendens dolgokban. Mégis lassan megfordult, és földbe gyökeredzett a lába. Vera állt ott. Nézte őt. Nem érdekelte már a titkárnő, a födém. Semmi.
- Szia
Nyögte ki kiszáradt torokkal
- Szia!
Vera hangja üde volt. Nem remegett. Egyszercsak a titkárnő megjelent, és mérgesen a kezébe nyomott három poros, vastag dossziét.
- Azt hiszem ez kell magának!
Majd sarkonfordult, és elviharzott a folyosón.
-Ez kell neked? - mosolygott Vera - Vagy valami más? Szerintem inkább valami kézmosás. Nem?
Nem tudta mit mondjon erre. Sután elvigyorodott, és feltette az obligát kérdést
- Mi van veletek? Mekkora is már a gyerek?
- Melyik?
- Hát kettő van? - kérdezte őszinte megdöbbenéssel, hiszen ránézve még egyet se hitt volna el, ha nem tud róla. Karcsú, feszes nőt látott. Egyenesen, büszkén állt. Haja rövidre volt nyírva, de ennek ellenére roppant nőies jelenség volt. Meleg, barna szemei áthatóan nézték. Mély hangja a gerincét borzongatta.
- Aha! Két rosszcsont fiú! És te gyerekeid?
- Megvannak. Köszi. Imre? Hogy van?
- Képzeld! Elnöke lett az Rt-nek. Jól felfejlesztette a cégét? Nem?
A gyomra görcsbe rándult. Messziről hallotta a saját hangját.
- Hát igen! Mindig is nagyon ügyes volt!
- És te? Mit csinálsz mostanság?
Mindig félt ettől a kérdéstől. Nem mintha szégyellte volna, de nem is volt büszke arra, hogy egyszerű alkalmazottként dolgozott. Mindig is tisztában volt képességeivel, de igazából soha nem értette, miért is nem sikerül neki semmi. Valószínűleg a becsvágy hiányzott belőle igazán.
- Semmi különöset. YCM- nél vagyok mérnök. Tudod! Telepítések, karbantartások.. Ilyesmik.
- Figyelj! Itt nem tudnánk nyugodtan beszélgetni, hiszen azonnal pletykálnának Imrének. De van kedved egy kávéra valahol a közelben?
Megdöbbent. Imrének? Akkor ez a proccos irodaház, csupa üveg, csupa fém irodák, azé a férfié lennének? A nyilalás a gyomrában görccsé változott. Ugyan mit mondhatna ennek a sugárzóan szép nőnek? Megint nagyon kicsinek érezte magát. Mint már annyiszor, mikor Verával beszélt. Tudta, hogy nem kellene, de bólintott.
- Persze! Mikor?
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.05 pont (37 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#11 zsuzsika 2016. 02. 22. hétfő 08:31
Közepes.
#10 listike 2014. 09. 29. hétfő 16:12
Hülyeség.
#9 A57L 2014. 05. 1. csütörtök 08:39
Gyenge lett.
#8 genius33 2012. 05. 29. kedd 19:41
smile
#7 gitanes777 2011. 09. 27. kedd 16:22
hgjdghjf
#6 sihupapa 2008. 10. 28. kedd 04:59
Mit várt ennyi év után?
#5 fekszipapa 2008. 08. 24. vasárnap 15:29
#4 mikee 2007. 01. 5. péntek 10:51
nagyon szép történet. teljesen magával ragadott. grat.
#3 gyula 2006. 01. 9. hétfő 19:06
Nem értem ! Én imént szavaztam rá, 10 pontot adtam . Milyen matekkal lesz ez 6,667, ha én voltam az egyedüli szavazó!?
#2 gyula 2006. 01. 9. hétfő 19:03
Réges rég nm látogattam ezt az oldalt, de véletlenül ismét idetévedtem. megérte! Választékos, szinte magas irodalmi és főleg fájdalmasan őszinte és szép. Gratulálok az írónak!
#1 Törté-Net 2006. 01. 9. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?