A+ A-

Képek

Igazából kifejezetten dilisnek tartottam, amikor tavaly nyáron először beszélgettünk. Oda jár gitározni, ahova én, egészen ügyes lány, és aznap kivételesen együtt voltunk órán. Szőkés, hosszú és kócos haja volt akkor. Fekete szemei végig úgy csillogtak, hogy úgy éreztem: ez a csaj egy boszorkány. Mintha az egész élet egy vicc lett volna számára. Mindenkit kinevetett mindenért, saját magát is. Tökéletesen elérte, hogy minden megnyilvánulása előtt értetlenül álljunk. Másnap elutaztam, méghozzá egy évre Angliába, így amolyan búcsúzás ízű volt az a gitáróra. Együtt mentünk ki a kapuhoz, a táv valahogyan kínzóan rövidnek bizonyult. Miért? Kifaggatott, hogy hova és miért megyek, ellátott ezernyi jótanáccsal, majd meg kellett ígérnem neki, hogy vigyázni fogok magamra.
- Hát akkor jövőre találkozunk...- köszönt el, hunyorgott a tűző nap miatt. Bűbájosnak tartottam.
- Remélem... - és tényleg reméltem. Mosolyogva bólintott, sarkon fordult, és egy évig nem láttam viszont.
Tizenhat éves volt akkor, és éppen hatvan perce ismertem.
---------
Mikor először megláttam, arra gondoltam, hogy rá fogok esni. A gitártokom beakadt egy idióta módon elhelyezett székbe, én meg meglepetésemben nem néztem a lábam elé, hanem estem, de ő ügyesebbnek bizonyult, és elkapott. Nevetésem ugyan nem leplezte piruló arcomat, de némi magabiztosságot magamra erőltetve bemutatkoztam megmentőmnek. Hát, nézzük csak, ha már az Úr hímneműnek teremtette: hosszú haj (vörösesbarna?), vékony test, zöldesbarna szemek. Nálam nem sokkal magasabb... Tökalsó. Ó. Mosolya kedves. Ha nem is álomférfi számomra, de volt benne valami megnyerő. Hamar megtudtam, hogy egy évre elmegy. Ne, akkor, ne legyen megnyerő! Az óra véget ért.
A kaput kinyitotta előttem, elköszöntünk, a fenébe.
-------
Eh, újra itthon! Hiányzott már. Gitározni nem sokat tudtam kint, körülbelül harmadik utam a tanárhoz vezet. Alaposan el vagyok maradva... Megbeszélünk egy pénteket következő alkalom gyanánt. Péntek. Milyen ismerős ez a lány, biztos találkoztunk már. Hát persze... A haja sötétebb lett és hosszabb, a szeme komolyabb, de ő az.
--------
Remélem nem lesznek ma sokan... Ó, ki ez a srác? Ismerős. Hiszen ez... Eltelt egy év?
Attól kezdve minden pénteken együtt téptük a húrokat, és egyre jobban megkedveltem. Noha már nem nevetett ki, ugyanolyan elvarázsoltan viselkedett (s valahogyan minket is elvarázsolt). Kisugárzás? Nem tudtam hová tenni az érzelmeimet iránta. Noha a világért sem kérdeztem volna meg, hogy van-e barátja, megtudtam rá a választ, pontosabban megláttam: magas, szőke, jóképű. Nos, ha azt állítanám, hogy e tény hidegen hagyott, egyértelműen hazudnék, de igyekeztem a féltékenység néven futó aprócska érzelmet elnyomni magamban. Mindenesetre, ha a boszorkány elmosolyodott, tigrisbukfencet vetett a gyomrom. Soha nem mentek jól a tigrisbukfencek.
---------
Kérem szépen, nekem barátom volt. Előtte gyakran hagytam figyelmen kívül e tényt, a hűség számomra hírből ismert fogalom volt, így elhatároztam, ezúttal rendes lány leszek. Nem flörtöltem senkivel, nem gabalyodtam össze ismeretlenekkel koncerten (noha így ismertem meg az akkor aktuálist). Talán éppen ezért volt veszélyes. Az a gitáros srác nem alhasból kiinduló vágyaim csillapítását jelentette volna. Egyszerűen azon kaptam magam, hogy szerettem a péntek délutánokat. Jó volt vele beszélgetni. És ennyi. (eegen, csak ennyi...)
De rohadt hideg van...! Gémberednek az ujjaim, gyűlölöm ilyenkor fogni a gitártokot. Felugrok a buszra, találok egy helyet is, hála az égnek. Egy megálló múlva felszáll valaki... csak nem? Háttal ül le, mögé kell lopózzak. Hangosan köszönök, hogy összerezzen.
- Jé, szia!
- Heló... ülj le mellém nyugodtan. - megilletődök: vörösek a szemei, sehol a vidámság.
- Valami baj van?- kérdezem hihetetlenül agyafúrtan.
- Nincs.
Csend.
- Hjaj, te, olyan hideg van, nem? Annyira fázom. Alig volt időm gyakorolni, szóval lehet, hogy ma rosszul megy... Te nem fázol? - és beszél, beszél, beszél, a hangja megremeg, az egyik mondat után elerednek a könnyei, patakokban folynak az arcán, elárasztják a kabátját, de a szövegelést egy másodpercre sem hagyná abba. -Kéne vennem pengetőt, elég kopott az, ami most van...
- Te...
- Kipróbáljak szerinted egy másik márkát?
- Ööö... aha. Te!
- Igen?
- Kérsz egy zsepit?
- Aha. - és elmosolyodik. Ej, úristen...
--------
Nem, azért sem fogok sírni. Nem láthat így engem senki. S lassan sikerül is visszafojtanom mindent, de gitáros srác leül mellém. Azonnal rákérdez. De a hangjának miért van olyan töltete, hogy most azonnal hozzá akarjak bújni? Megpróbálom kibeszélni magamból a könnyeket, azonban azok észrevétlenül leszánkáznak az arcomon. Tudom, hogy engem néz, de a tekintetét nem állanám. Ad nekem egy zsepit, és örülök, hogy itt van.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.31 pont (16 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 listike 2015. 11. 21. szombat 18:52
Nagyon jó és szép.
#4 zsuzsika 2014. 11. 11. kedd 08:17
Nem rossz.
#3 v-ir-a 2013. 04. 17. szerda 23:06
nekem is...
#2 worluk 2009. 01. 12. hétfő 17:44
Nekem tetszett.
#1 Törté-Net 2005. 12. 6. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?