A+ A-

Félelem

Igyekszem minél kisebbre összehúzni magam, de a kötelek szorosan körém tekerednek, gátolva jószerivel minden mozgást. Mélyen a karomba és a bokába vágnak. S nagyon fázom. Tépett rongyaim nem takarnak semmit törődött testemen. S nagyon hideg van. Saját zihálásom visszhangzik csupán fülemben, csend van, félelmetes. S nem látok semmit. A szememet fedő kendő gonosz tenyérként tapad rám, felfogva a félelem szapora könnyeit. A pánik fürge kígyója kúszik egyre feljebb a torkomban, émelygek, sikoltani szeretnék, széttépni láncomat, de meg is bénítja tagjaimat. Hová kerültem? Mi lesz most velem? Meghalok? A kérdések őrületbe kergetően ismétlődnek a fejemben. Le kell higgadjak, különben elvesztem. Nehéz, nagyon nehéz józanul gondolkodni, miközben gúzsba szorított testem reszket a hidegtől és a félelemtől, mikor egyik érzékszervemtől, az egyik legfontosabbtól meg vagyok fosztva. Nem akarom hallani a hallucináció torz hangjait, megpróbálok hétköznapi dolgokra koncentrálni. Bíznom kell, az életösztönöm nem engedhet el olyan könnyedén.
Elvesztem az időérzékem is a hideg, nyirkos falak között. Órák, napok telhetnek el. Nem érzem, csak azt, hogy csontjaimban utat rág magának a hideg. Néha színes-füstös kábálmok gyötörnek, nem tudom, mi a valóság és mi fáradt agyam kába szüleménye. Fantasztikus, rémületes lények tombolnak lezárt szemhéjam mögött, apró törpécskék szurkálják hosszú dárdáikkal bőrömet, úgy érzem, húsomat farigcsálják le csontjaimról. S mindenünnen kígyók csusszannak elő. De ezektől félek, rossz, dögletes szaguk marja a nyálkahártyámat, fenyegetően sziszegnek rám. Zuhatagként özönlenek elő a falakból, de bőröm pórusain is tekergőző lények hada nyomakodik a világra.
Ki-be csúszkálnak bennem, mindig egy darabka húst is elvisznek magukkal, én meg csak egyre fogyok és fogyok, míg nem marad belőlem semmi. Oszló hullák, valahaélt emberek dülöngélő táncát látom? képzelem magam elé. Görcs rángatja testem, hiszen ők valaha hozzám tartoztak. Miért haltak meg? S most miért akarnak bántani? Felismerhetetlenségig eltorzult metamorfok kerülgetnek, csupán érzem, hogy kik, mik lehettek anno. Hiába rázom a fejem, nem akarnak távozni tőlem a lidércek. Hosszú karmos, csont ujjaikkal felém kapdosnak, rothadó mosollyal hívnak magukkal. Nem akarok elmenni!! Élni akarok! De vajon élek-e még? Nem egy vagyok-e máris közöttük?
Jótékony az ájulat, melynek kavargó színes örvényébe elmerülök. Puha takaróként borul rám a fekete mindenség. Hát ennyi voltam.
Óvatos léptekkel tapogatózva jutok el egy homályos, hűvös világba. Hová kerültem? Furcsa érzés marcangolja a gyomrom tájékát. Istenem. Áthullámzik rajtam az öröm, a boldogság. Éhes vagyok! Akkor tehát még élek. A kötelékeim még mindig ragaszkodnak hozzám, de a szemem elől a kendő eltűnt. Most először nyílik alkalmam szemügyre venni a környezetemet. Egy hatalmas, boltozatos barlangban vagyok, embernyi nagyságú cseppkövek ágaskodnak mindenfelé. Lobogó fáklyák meleg fénye aranyszínűvé világítja meg a falakat, melyeken mágikus ábrák sokasága villódzik. Így, hogy látok már nem is tűnik a világ olyan félelmetesnek. Egy sarokban fekszem, előttem tábortűz, hát ezért nem fázom már!
Nem vagyok egyedül. A tábortűz másik oldalán ül valaki. Nem látom tisztán, félig takarja a falakról levetülő árnyék, de hatalmas termete tekintélyt parancsoló. Szeretném tudni, ki tart fogva. A miért nem izgat. Biztos volt oka rá, hogy ide elhurcolt. S mintha olvasna gondolatimban, feláll és lassú, kimért léptekkel elindul felém. Jószerével a bokájáig érek. Férfiből van, óriási példánya fajának. A tűz fénye hátulról éri, glóriát vonva köré. Erőtől duzzadó izmokat látok, hatalmas karok, melyeknek elég egy kis szorítás, és nekem végem. Sötét szeméből ezüst villámok futnak felém, fenyegető, ijesztő vad és mégis van benne emberi. Leguggol velem szemben. Tekintete fogva tart, fel kell nézzek rá. A hátára csatolt kardját lassan húzza előre, szikrázó táncot jár a hatalmas fegyveren a tűz. Majd alig pár centire az arcomtól a földbe szúrja kardját. Megértettem néma üzenetét. Ő uralkodik rajtam, életem a kezében van. Szorongással vegyes kíváncsisággal figyelem őrzőmet. De most nem történik semmi, nem akar bántani. Felránt a földről, s én könnyű pilleként emelkedem el a talajtól. Szinte eltűnik testem a hatalmas kezei között. Érzem a testéből kiáramló, világot rengető energiát. Hosszú, sötét haja palásként borul királyi vállaira. Fedetlen mellkasán széles bőrszíj fut keresztül - kardjának tokja. Bőrét lüktető tetoválások teszik fenségessé. Hangja mély, borzongatja lelkem. Szavát nem értem, nem az én nyelvemen beszél. Fojtott a feszültségtől.
Esélyem nincsen vele szemben. Tehetetlen madárként függök kezeiben. Csuklómnál fogva egy vastag cseppkőoszlophoz rögzít, s a hátam mögé lép. Homlokom a hűvös kőhöz támasztom, s várom, mi lesz velem - mást úgy sem tehetek. A következő pillanat kiáltást csal ajkaim közé, amikor hajamat csuklójára tekerve rántja maga felé, hátra a fejem.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.2 pont (5 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#2 A57L 2015. 07. 15. szerda 04:05
Nem tetszett.
#1 Törté-Net 2005. 08. 6. szombat 00:00
Mi a véleményed a történetről?