A+ A-

A szépség és a szörnyeteg

A "kaland", amit szeretnék elmesélni hét éve történt. Osztálykiránduláson voltunk, és tudjátok milyen az: hajrá, bulizzunk, nevessünk, csináljunk őrültségekkel, hogy legalább kis ideig eltereljük a figyelmünket a kényelmetlen öleléssel váró, barátságtalan szemű Nagybetűs Életről. Persze szerettem volna mindebben az élen járni, csakhogy nem sokkal az indulás előtt torokgyulladást kaptam. Nem törődtem vele, hisz eltökéltem, hogy elmegyek: de már a kirándulás első napján rosszul éreztem magam, estére pedig komolyan lebetegedtem. Így esett, hogy városnézés, McDonalds és a hülyülések helyett egyedül maradtam, egy idegen város idegen koleszának idegen ágyában, egy csak nekem elkülönített szobában. "Betegszoba" - gondoltam némi undorral, miközben feküdtem a keskeny, kényelmetlen ágyon. Bágyadt voltam, testemben magasra szökött a láz. Néha hallottam osztálytársaim viháncolását a szomszéd szobákból. Biztos ittak. Rövidesen a zene is feldübörög, és táncolni kezdenek, és mindenki jól fogja érezni magát. Engem leszámítva, persze. Ezek jártak a fejemben, és csak forgolódtam, forgolódtam az ágyban.
Harmadik osztályos voltam, és szerénység nélkül mondom, gyönyörű lány. Tudtam magamról, láttam a tükörben, és ezt olvastam ki a fiúk elismerő, olykor mohó pillantásaiból. No és persze a lányok irigy tekintetéből is. "Hogy őrülhetnek most! Ma éjjel rámásznak az osztály jóképű srácaira, én meg itt fekszek egyedül, betegen. Rohadt egy élet ez!" - ilyeneket gondoltam. Hát, mint elképzelhetitek, eléggé elmerültem az önsajnálatban.
Teltek-múltak az órák, és ahogy sejtettem, a zene egyre hangosabb lett, nevetések, kiáltások szűrődtek be hozzám odakintről. Néha elcsöndesedtek, nyilván amikor az osztályfőnök rájuk szólt, de pár perccel később már ugyanúgy folyt tovább minden. Tudatosult bennem, hogy senki nem jön meglátogatni, még az állítólagos barátnőim sem. Elszontyolodtam egészen.
Elbóbiskoltam. Arra riadtam valamivel később, hogy valaki matat a kilincsen. Egyből felderültem, végre valaki, gondoltam. Talán Sanyi az! Ó, azok az elbűvölő kék szemek... addig úgy terveztem, hogy a kiránduláson megszerzem magamnak. Ehelyett most biztosan Edinával hempereg. Vagy Csillával.
Az ismeretlen még mindig a kilinccsel matatott. Felsóhajtottam, és kikiabáltam: - Gyere már be, ha be akarsz!
Feltárult az ajtó, és egy kövérkés, borzas fej kukkantott be a résen. - Bocs hogy zavarlak! - hebegte.
"Jézusom! - gondoltam. - Ez a hogyishívják Gyula. Mi a fenét keres itt?"
A Gyula az egyik "leggázabb" gyerek volt az osztályban. Mindig motyogott, az arca csupa pattanás volt, nyomott vagy 90 kilót, és általában olyan szaga volt, mint a romlott juhsajtnak. Nem beszéltem vele öt szónál többet még életemben. Természetesen lapos, félénk pillantásai sem érdekeltek, amelyekkel az órák alatt a testem méregette. Méregették azt nála jobb pasik is.
Az a lökött csak állt ott az ajtóban, és igyekezett nem túl feltűnően bámulni a testem a láztól átázott pizsama alatt.
- Na, mit akarsz? - kérdeztem barátságtalanul.
- A... a Csilla küldött. Azt üzeni, hogy izé... hogy majd később benéz hozzád.
Azonnal átláttam a dolgot, és hu, de mérges lettem! Nem azért, mert az a ribanc ezt a kihasználta ezt a hülyegyereket, hanem mert tudtam, mit csinál épp: a Sanyival hempereg. Nem mondom, elöntötte fejemet a vér!
Gyula láthatta a reakciómat, mert behúzta fülét-farkát.
- Jól van. Köszi - igyekeztem udvarias maradni.
- Hát akkor - Gyula nyelt egyet. - Szia. Jobbulást kívánok. - És már csukta volna be az ajtót. És én akkor, magam sem értem miért, csendesen azt mondtam:
- Várj...
Gyula visszapislogott. - Igen?
- Gyere be. Csukd be az ajtót.
"Te tiszta hülye vagy! - mondtam magamnak. Mit csinálsz?" De ajkaim mintha maguktól mozogtak volna.
- Zárd be...
Az a mamlasz először csak bámult rám, mint borjú az újkapura, aztán amikor látta, hogy komolyan beszélek, engedelmeskedett. Ráfordította a kulcsát, aztán csak nézett, láthatóan teljes zavarban. De nem mozdult.
- Na... gyere már ide. Nem harapok - mondtam, érzéseim szerint csábító mosollyal.
Gyula végül elindult felém, de úgy, mintha arra kértem volna, hogy érintsen meg egy forró plutóniumrúdat. Akkora valami iszonyú, idegen derű szállta meg a testem. Nos, végül is, akkor és ott, csak ő volt nekem, nem igaz? Ez is jobb, mint teljes magányban eltölteni egy osztálykirándulás hosszú estéit...
A fiú végül remegő lábakkal megállt az ágyam mellett. Felpillantottam az arcára, és néhány meglepő felfedezést tettem - ebből is látszik, hogy elsős korunk óta nem néztem meg magamnak úgy igazából. Először is, már nem voltak pattanásai. Másodszor is, lefogyott. Harmadszor pedig, kifejezetten kellemes dezodorillat csapta meg az orromat. Hát igen, akit egyszer kikiáltanak palimadárnak, az valahol akkor is úgy fog viselkedni, mint egy palimadár, még akkor is, ha már nem az.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.85 pont (20 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#9 papi 2014. 05. 13. kedd 20:31
Nem nagyon rossz
#8 listike 2014. 03. 11. kedd 09:18
Undorító.
#7 A57L 2014. 02. 5. szerda 09:26
Elmegy.
#6 papi 2014. 01. 25. szombat 05:13
Nem nagy szám
#5 v-ir-a 2013. 07. 6. szombat 14:31
#4 Chuckes 2004. 10. 3. vasárnap 02:06
izé, szóval, hogy ő a szörny
#3 Chuckes 2004. 10. 3. vasárnap 02:06
Elsőre azt hittem, hogy a szörny! De most inkább úgy gondolom te voltál az!
#2 x 2004. 09. 29. szerda 15:29
Ez már fennt van egyszer, más cím alatt!!!!!!!!
#1 Törté-Net 2004. 09. 29. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?