Sürgető

– Drágám... – szakad ki belőlem a szó egy sóhaj kíséretében, mikor hallom, hogy belép a szobába. Ön felé fordulok és a szemében valami furcsát vélek felfedezni.
– Az Ön kedvéért úrnőm... itt vagyok. – mondja, majd egy édes mosoly kíséretében közelebb hajol, hogy csókot adjon.
– Ügyvéd úr, nagyon helyes... – szólok, felhúzott szemöldökkel, és az álla alá nyúlva, majd a hajába túrva viszonzom a csókot.
– Túl gyengéd – szól megtörve a csókot... Gyanús ez nekem kiscica... – suttogja a számba.
Válaszként kacagok egy nagyot, majd pofon vágom.
– Igen, ez már ismerős... – dörzsöli sziszegve az arcát.
A szemem elhagyja a tekintetét, sejtelmes mosoly kíséretében végig simítok a ruhámon és körbe nézek a szobában, várva, hogy az Ön tekintete is kövesse az enyémet.
Kellemes félhomály, szinte már sötét, de mégis a meggyújtott gyertyák épp annyi fényt adnak, hogy elég legyen. Leképezve ezzel a sötét lelkünket is. A falnák kereszt, vele szemben az ágy, vastag kerettel övezet baldachinos, előtte egy faláda, kinyitott lakattal a tetején.. A padló fekete fa, középen egy világos színű plüss szőnyeggel. Mellettem az asztal, két székkel. Pezsgő és wiskey. Jég a vödörben.
A ruhám egyszerű, fekete, mély kivágással a hátán, és felskiccelve a comboknál. Mezítláb vagyok, a fehér bőrömtől szinte világít a fekete lakk, még a harisnya alatt is..
Lépek egyet és az asztalnak dőlök, kezembe veszem a két poharat, a pezsgőt az Ön kezébe adva.
– Drágám... Ma ünnepeljünk – szólok és koccintani szeretnék. Mosolyog és csak remélni tudom, hogy boldog.
Koccintunk és mindketten iszunk egy kortyot. A wiskey kellemesen marja a torkom, ennek a gondolatára az alkarjára csúsztatva a kezem a körmeimmel marok én is Önbe.
Felsóhajt picit, megremeg. Majd a poharat mellém helyezi, lassú, komótos mozdulattal, aminek itt vége is szakad. A következő, amit érzek az a borostája a nyakamon. A keze a hajam markolja, csuklójára tekeri és húzza. Morog valamit a bőrömbe, de nem értem és nem is érdekel.. A zakója alá nyúlok és a hátára csúsztatom a kezeim, végig simítom azt. Közelebb húz magához és én már igyekszem a zakóját levarázsolni, de még mindig harapdál.
Felnyögök és odasziszegem:
– Igazán értékelem a hevességét... ach.. S tán még mondanék is valamit, de egy csókkal fojtja belém a szót, idegesen gombolom az ingje gombjait, de nem igazán boldogulok velük.