A+ A-

Lángoló selyem

Álmosan pislogtam a betűző reggeli napfényben. Éreztem valami kínzó hiányt, mintha elvesztettem volna valamit. A csörgés megismétlődött, ezúttal hangosabban. Hunyorogva tapogatóztam a szekrény felé, aminek nyitott részén a könyvek előtt a mobilom járta ébresztő táncát.
- Ki a fene lehet hajnali fél tízkor? - pillantottam a kijelzőre, majd vegyes érzelmekkel tudatosult bennem: a kedvesem hív. Hmm. Mostanában elég sok bajunk volt. A család mindkettőnk részéről igyekezett megőrizni minket gyerek voltunkban, mi pedig - örök lázadó ifjúság - igyekeztünk kitörni a körből. Sajnos, az utóbbi időben egymáson keresztül.
- Szia! - köszöntem röviden.
- Szia, felébredtél? - *biip..biip..biip*... letette.
Az egyik népszerű (?) telefontársaság átka. A telefon újra csöngeni-berregni kezdett.
- Mikor érkezel? - kérdeztem érdeklődve.
- Már itt vagyok - válaszolta, mire megindult bennem a véráram, agyam kezdte felfogni, hogy vége a szunyának, ideje lenne intenzíven használni az idegpályákat. A születésnapom volt, és a drága, némi vita után pár napja beleegyezett, hogy meglátogat a családi (vipera) fészekben. Nem állt túl jó helyzetben, voltak, akik szerették volna távol tudni tőlem. Esélyük sem volt... Sietve megráncigáltam néhányszor a takarómat, hátha rájön, hogy én most voltaképp megigazítom őt. Nem értette. Szétnéztem a lakosztályomban - ami egy gyéren bebútorozott padlásszoba és egy barlang törvénytelen utódára hasonlított - majd beletörődően elindultam lefelé a diófa lépcsőn, vigyázva, nehogy kettőnél több fokot érintsek. Dübb. Még jó, hogy nem lépett be senki az ajtón, szépen leült volna egy sarokba csendben fibrillálgatni.
A kapu előtt várt rám, addigra nagyanyó már elkezdte puhítani.
- Há, már itt vaaan! - vigyorgott sokat sejtve és keveset tudva őszülő ősszülőm. Rövid puszi-csók és szóváltás után a házba menekültünk, fel pazar hálószobámba, lepakolandó a kedves motyóit. A délelőtt, mint egy kehes vetítő, pergette a képeket, mígnem a Nap elvesztette - ismét - a Holddal vívott csatát. Az ezüst korong szabályos kör alakja ismét eszembe juttatta egy rég hallott megjegyzését valami múltba vesző ismerősömnek:
- Párzási időszak.
- Hülye! - dorgált meg színlelt prűdséggel barátosném, aki immár másfél éve, hogy tönkretette jól működő búskomor életem. Mellette nem volt időm magányomban önsajnálatba ringatni magam. A puszta tény, hogy szeret és velem van, bebizonyította: az IRC-en is lehet barátnőt találni. A főiskola első félévében még erősen élt bennem a középiskolás informatikaóra chat függősége, egyszer bele is botlottam ebbe a tüneménybe. Néhány alkalom után jöttek a telefonálgatások, szüleim nagy bosszúságára, majd az első randi, amit számolatlan követtek a hétvégi hazajövök, lepakolok, sziasztok mentem látogatások. Kezdtem megszokni.
A városba tartottunk, megígértem neki, hogy elviszem a kedvenc pizzériámba. Mire a séta végéhez közeledett, kezdtem faggatni, hogy tulajdonképpen mit szeretne jobban? Egyre azt hajtogatta, hogy az én szülinapom van, én döntsek. Eszem ágában sem volt feleslegesen terhelni agyamat ilyen embert próbáló feladattal. Addig fajult a dolog, hogy - sokadszor - összevitáztunk, elindult egyedül sétálni. Színlelt és meglehetősen nehezen tűrt nyugalommal megálltam egy közeli utca sarkán - hátha nem néznek esti műszakosnak fiú létemre - és úgy döntöttem, bevárom a kóborló macskát. Megcsörgette a telefonom. Letettem. Egy idő múlva visszajött és bevallotta, hogy felrúgtam a terveit, kiöntött belőle a rég gyűjtögetett stressz.
Szó szót követett, végül eljutottunk a pizzériába is, bár a dolog nem úgy zajlott, ahogy szerettem volna. Nem kért semmit.
- Lesz egy fagyi- és egy gyümölcskehely - mondtam a pincérnek, mire barátnőm rögtön kontrázott:
- Nem, nem kell.
- Hozd csak ki, biccentettem a megszeppent pincérnek, mire az elértette a célzást és odébb állt.
- Nem kell fagyi. - csak úgy csöpögött a dactól.
- Akkor megeszem én. - halál komolyan tudtam, hogy enni fog, imádja a fagyit. - Hát, még jó, hogy nem szoktam fogadásokat kötni. Hazafelé azt hallgatta bűnbánóan, hogy fáj a gyomrom. Azért nem gondoltam, hogy bele sem kóstol. Mire beléptünk szobámba, már megjámborodott, sőt, mintha mást is láttam volna rajta. Persze nem a ruháját, amit már jó ideje lefejtettem róla szememmel.
- Van egy meglepetésem. Szeretném, ha emlékezetes lenne ez az estéd. - Gondoltam, hogy az lesz, de azt nem, hogy a folytatás miatt.
Míg én kiszuperáltam az ülőgarnitúrából az ágybetétet, ő a szomszéd szobában öltözött. Megágyaztam, mint a filmekben, majd elterültem leendő fekhelyünkön. Ami ez után következett, azt nem lehet leírni, saját szemmel kell látni. Halkan nyílt az ajtó, és lassan, akár egy mézből formált Vénusz, hozzá simult az ajtókerethez. Az a néhány gyertya, amit erre az estére válogattam, megszeppenten pislákolva olvadozott a tünemény láttán.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 3.54 pont (13 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#8 vakon53 2016. 03. 23. szerda 16:32
Netörődjél a fikázókkal.
#7 feherfabia 2016. 01. 14. csütörtök 06:28
Kezdetnek nem rossz !
#6 A57L 2015. 06. 16. kedd 04:21
Gyenge írás.
#5 zsuzsika 2015. 02. 2. hétfő 08:48
Hát ez tényleg gyenge.
#4 papi 2013. 04. 9. kedd 08:11
elég gyengécske
#3 genius33 2013. 02. 9. szombat 13:28
Elmegy. smile
#2 Gabi 2009. 11. 15. vasárnap 11:01
Snassz!
#1 Törté-Net 2009. 11. 13. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?