A+ A-

Léonard Bourleans 1. rész

- Tartsa meg az aprót!
Léonard, a Le Monde újságírója épp fizet egy kávézó pultjánál. Kint zuhog az eső, ezért csábította úgy a kis sarki épület egy italra. Belebújik mélynarancs kabátjába, s az ajtó mellett kinéz az ablakon.
Még mindig esik... vár még pár percet, nem akar bőrig ázni.
Az utca tócsái fodrozódnak a forgalom dübörgésétől, s minden egyes esőcseppnél egyre nagyobbra dagadnak. A szemközti épület ablakain lévő zsalut veri a szél ütemesen neki- nekiütődik a keretéhez. A Nap nem látszik az égen, délután fele szürkületi sötétnek hat a fény.
A férfi türelmetlenül toppant a lábával. Szemközt megáll egy villamos, s kiszállnak belőle az utasok. Egy igazi macsó, egy idős hölgy, egy lenszőke szépség, egy öregúr, mindenféle néppel száll ki, miközben punkfrizurás egyének lökik a népet, nem megelégedve a jármű elhagyásának sebességével. A tömeg cipője lassan ütemesen lép, mintahogy a zsalu csapódik. Majd a cipőtalpak egyre lassabban taposnak bele a pocsolyákba, lassítva emelkednek a térdek, az emberi láb kiegyensúlyozott mechanizmusa. Végül milliméternyi mozgás zavarja csak a harmonikus képet, az idő mintha lelassult volna. Léonard szíve azonban az időtelenség ellenére egyre sebesebben ver, majd szinte kiugrik a helyéből. Látja, hogy a szőke nő, aki egy mérföldekkel arrébb lévő barátjával beszélget telefonon csigalassúsággal átkel az úttesten se balra, se jobbra nem tekintve. A szél feltornyozza haját, s percekig dobálja, majd lassan ereszti csak el, s ismét vállára borul, arcába csap.
A férfi szürke szemei óriásira nyílnak, ahogy látja, hogy egy fekete autó ugyan olyan időtlen tempóban, de egyre-egyre közeledik a nőhöz. Lehalkul a világ, a lassú léptek hangja elhal, az ordító duda semmibe vész: a nő feje lassan az autóhoz fordul.
Keze szétnyílik, a telefon milliméterről milliméterre zuhan a földre egy csatornafödőre. Felső és alsó ajkai elválnak egymástól, ahogy egy hatalmas hangorkán a semmibe, egy sikoly repeszti szét őket.
A kávézóval szemközti oldalon megáll egy villamos. Léonard, mintha álomból riadt volna, révült szemmel látja, ahogy leszállnak róla az utasok. Egy igazi macsó, egy idős asszony, egy lenszőke szépség, egy öregúr, mindenféle néppel száll ki. Léonard kicsapja a kávézó ajtaját, ami üvegtörő reccsenéssel csapódik be utána. Ahogy ő, a szőke nő is megindul az úton, miközben mérföldekkel arrébb lévő barátjával beszélget telefonon. Léonard két oriási ugrás között balra néz, s látja, ahogy egy fekete kocsi dagad egyre nagyobbra, ahogy közeledik. Dudálása metszi a levegőt, a nő is odakapja a fejét.
Léo pár ugrásra van tőle, mikor a telefon kiesik a nő kezéből, s egy csatornafödőn csattan, ahogy ernyedt teste elejti a készüléket. Másodpercek, tizedmásodpercek, századmásodpercek, a kocsi méternyire, deciméternyire, centiméternyire, mire a férfi a földről elugorva szétnyitott tenyérrel oldalról elllöki a nőt. A kocsi kereke áthajt a csatornafödőn, széttörve a mobilt. Ő és a szerencsétlen egy mély tócsában végzik, ahogy egyensúlyukat vesztve ruhájuk egy merő kosszá lesz.
A következő pillanatban már mindenki rohan oda hozzájuk, míg a kocsi bekanyarodik a sarkon már a kávézóból is kiszaladnak, hogy megnézzék mi történt. A figyelem tárgyai felállnak, illetve a férfinek kell a vállánál fogva felemelni a nőt, hogy az a sokk miatt el ne essen.
- Hívj... anak... men... tőt... men..tőt - a tomboló szél szétszórja a segítők hangját.
- Sem... mi baj emberek!- Léo kezét előrenyújtva utat tör a tömegben- Sem...mi...ba...junk!
Szinte maga után húzva a nőt átbotorkálnak a járdára, ahol a tömeg tekintetének keresztüzében megállnak egy szürke társasház lépcsőjénél. A nőt az ablak alatti muskátliknak támasztja, míg előkeresi a kulcsait.
Pillanatok múlva már Léonard Bourleans nappalijában vannak, két jó meleg pulóver takarásában kezeik között egy- egy csésze forró zöldteával.
- Várjon önre terítem még a takarót- azzal a férfi eltűnik pár percre a hálószobában.
Nem először történik ilyen vele. Néha számára megmagyarázhatatlan módon, de előre látja a történteket, pár pillanatra előre vetítve a jövőt.
Megtalálja a mélynarancs mintás pamut anyagot visszafele indul a nappaliba.
Borzasztó érzés, ahogy az ember szíve, mintha motor volna zakatol, és zakatol, miközben pár másodpercig tehetetlenül nézi mi fog történni. Nem szereti.
- Parancsoljon!
- Köszönöm...
- Szólítson Léonak.
- Köszönöm Léo.
Míg el nem fogytak az italok nem eset köztük több szó.
- Köszönöm.
- Ezt már említette kisasszony.
- Kérem, a nevem Vera.
- Vera, kérem máskor ne keveredjen ilyen helyzetbe. Ha nem néz körültekintőbben, máskor el is üthetik és...
A nő nem tudott még igazán koncentrálni. A megrázködtatás élménye még élt benne, csak a férfi mozgó ajkait látta, s még kavargott előtte a világ.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 5.78 pont (9 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 zsuzsika 2015. 01. 30. péntek 07:08
És hol a folytatás?
#3 genius33 2013. 01. 11. péntek 15:32
Fura de jó smile
#2 v-ir-a 2012. 02. 5. vasárnap 21:46
kissé fura a stílusa, de nem rossz...
#1 Törté-Net 2007. 07. 3. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?