Gyula életének elmesélése

Azt mondják, a nyugdíjas évek nyugodtak. Az enyémek olyanok, mint egy akta, olyan mint amiből az utolsó lapot még nem írták meg. Csak ülök itt, a kertben, a diófa alatt, és nézem, ahogy a kert végében nyílnak a növények. 78 éves vagyok. Sok műtéten vagyok túl, két feleségen, négy gyereken, kettő mostoha és több nőn, mint amennyi nevet már nem jegyez az ember ennyi idősen. Voltam nyomozó, hadnagy, alezredes... és voltam hülye is, nem egyszer.
A fiaim szerint túlságosan nosztalgiázom, kos vagyok. A mostoha lányaim szerint meg inkább nem kéne beszélnem a múltról. Hát akkor kinek beszéljek, ha nem magamnak?
A hatvanas évek végén kerültem be a rendőrséghez. Akkor még számított, hogy szépen vasalt az inged, és hogy egy nő hogyan néz rád, amikor nyomozás közben kérdezed. Én mindig visszamosolyogtam. Nem volt az baj, ha egy-egy hölgy tanúként azt kérte, kicsit maradjak ott, hátha eszébe jut még valami. Én meg maradtam. Húszéves voltam, és a világ meg akart feküdni alattam. Néha sikerült is.
A 80-as évek volt az igazi vad korszak. Akkor már tudtam, hol húzódik a vonal a törvény és a szükség között. Ott ismerkedtem meg egy nővel, akit soha nem felejtettem el. Magas volt, vörös, és úgy járt, mintha mindig nála lenne a pisztoly, de nem a táskájában. Aztán kiderült tényleg nála volt. Beépített volt, de rajtam kívül senki nem tudta. A többiek csak azt látták, hogy együtt nyomozunk. Én meg azt, hogy lassan elmosódik a határ kettőnk között testben, lélekben, törvényben. A rendőrségi kocsi hátsó ülése is határt szabott a dugás terén, egy mód maradt a rajta fekve megbaszhatom. Néha, amikor felébredek éjjel, érzem még az illatát. A bőréét, a cigarettáét, és azt a félelmet, amit a közös ügy okozott. Mert ha akkor lebukunk, én most nem lennék itt. Vagy legalábbis nem a diófa alatt, hanem jó pár méterrel lejjebb, egy sorban, márványtábla alatt. Csak annyit, hogy maffia, olajszőkítés...
1966 őszén, a Mátyásföldi katolikus templom csendjében mondtam ki a boldogító igent. November 9-ét írtunk. A padsorok között ott ült édesanyám is, aki hegedűjét a kezébe véve játszotta el adta meg szertartás különös szépségét a Guonot-Bach Ave Máriát, azt a darabot, amellyel még 1920. június 4-én, a trianoni gyásznapon felvételt nyert a konzervatóriumba.