A lovag és a sárkány

Tikkasztó hőség tombolt az egész királyságban, ahol a Nagy Timeron uralkodott. A nap aranysárga korongja bevilágította az egész országot. Még a Gwiaron-ok Titokzatos Hegységeit is, ahol a vérszomjas, tűzokádó fenevad rejtőzött, és ahol általa Holianna, a birodalom legszebb királylánya raboskodott.
Az őt kimenteni szándékozó, bátor és rettenthetetlen vitéz, Jimor hatalmas kalandvággyal telve vágtatott lovával a zord hegyek felé, mögötte törpe származású apródjával, aki épp hatalmas kardját és pajzsát cipelte utána lóhalálában.
Senki sem sejthette még akkor, hogy a kis félfajzat titokban elárulni készül urát, aki ezidáig csak undok módon bánt vele.
Jimor szilaj paripájával megállt a hegy lábánál, ott, ahol egy sötét, baljós alagút tátongott előtte.
Nemsokkal rá törpe apródja is beérte őt, hatalmas, fáradt zihálások kíséretében.
– Áh! Nézd, Rubir! – mutatott színpadiasan, az előre beálmodott győzelem tudatának a megrészegítő hatása alatt vigyorogva a hős megmentő az alagút felé – Ez lesz az a hely, ahol a fenevad elbukik kardom által. Ez lesz az a hely, ahol megmenthetem szívem választottját, hogy aztán ágyasommá tegyem!
A hős lovagnak, ki akkor szintén szolgájával hozatta sisakját és fegyvereit, hosszú, szőke haja volt, mit a hegy gyomrából érkező, veszélyt jelző szél meglobogtatott, akár egy harci zászlót. Arca mesebelien jóképű volt, és ifjú. Szemei kékek és kalandvágyóak voltak, a rajta lévő, nemrég kovácsolt, gyönyörűséges páncél pedig még sohasem látott komoly háborút, noha az Igazságos Timeron idejében erre nem is volt szükség.
Rubir, aki vele ellentétben csúnya volt és szőrös, ravasz vigyorral lépett lova mellé, aminek csupán a hasa közepéig ért.

– Biztos vagyok benne, – mondta mézesmázosan a törp – hogy sikerül győzelemre menned a sárkánnyal szemben, mi már régóta ostromolta falvainkat.
– Helyesen beszélsz! – fordult felé Jimor széles vigyorral, majd felé nyújtotta kezét, hogy az apród oda nyújthassa a fegyvereit és a sisakját. Az meg is tette, igaz, nehézkesen, apró termete miatt.
A lovag magához vette őket, és harckészültségbe állította magát.
– Én nem tarthatok veled, jó uram! – mondta utána a törpe.
– Ugyan miért?! Tán gyáván magára hagynád uradat, ki eddig enni adott neked?!
– Szó sincs róla, jó uram! – védekezett Rubir – Csak hátráltatnálak a harcban. A fenevad ellen nem fogod hasznomat venni.