Ego, avagy a szentek bukása 1. rész

Az étterem rideg volt. Nem a levegő, az a fűtéstől langyos volt és áporodott, hanem a hangulat. A csendtől, amit csak a keményített abroszokon összekoccanó ezüst evőeszközök csilingelése tört meg, és a férjem arcán ülő kifejezéstől. Adalbert – a férjem, Jászfelsőszentgyörgyi Adalbert, a grófi család utolsó sarja, a fél vármegyényi uradalom tulajdonosa, a református egyházmegye feje, három gyermek és öt unoka oszlopa, – úgy nézett rám, mint a mosdóban talált elhullott csótányra.
Nem volt megtört. Azt soha nem engedte volna meg magának. A szeme olyan volt, mint két szürke, befagyott tó.

– Kérsz még bort? – Kérdezte, mintha számított volna a véleményem.
Nem vacsorázni hívott meg. Nem is a megbékélésre. Ez egy tárgyalás volt, ahol a vádlott már aláírta a vallomását. Csak a büntetés kiszabása volt hátra.

– Igen – mondtam.
A hangom rekedt volt. Az előző héten annyit ordítottam a párnába, hogy a torkom olyan lett, mint egy zúzottköves út.
Adalbert intett a pincérnek. A pincér odasuhant, egy fiatal srác, aki a fehér ingében olyan volt, mint egy eltévedt angyalka. Sejtette, hogy itt valami nincs rendben. Az egész város sejtette. Nem csak a város. Az egész egyházmegye. Talán az egész ország, amerre azok a fotók eljutottak.

– Két pohár száraz vöröset. A legjobbat – mondta Adalbert, de a szeme közben végig rajtam maradt.
Nem a szeretet sütött belőle, hanem a megvetéssel vegyes kíváncsiság. A kegyetlen, húsba vágó kíváncsiság egy idegen lény iránt, akivel harminc évig osztotta meg az ágyát.

– Anasztázia – kezdte halkan. A nevem úgy ejtette ki, mintha a visszavonását készítené elő. – Szeretném, ha most, itt, az utolsó együtt elköltött vacsoránk során, elmondanád nekem, hogy miért tetted. Részletesen. Ne hagyj ki semmit.
A „részletesen” szótól megfeszült a gyomrom. Nem a szégyentől – azon már túl voltam, hanem a tudattól, hogy most ki kell nyitnom azt az ajtót. Azt a szürke, jellegtelen, hotelszoba-ajtót Nürnbergben. Aztán a másikat. Aztán a következőt.
Belekortyoltam a borba. Hagytam, hogy a fanyar, gyümölcsös íz végig folyjon a torkomon. Aztán a szemébe néztem.

– Nem onnan kezdem, ami bűnömnek felróható – mondtam. – Nem a szexszel. Hanem azzal, ami előtte volt. Azzal, amit te soha nem láttál.
Adalbert arca nem változott. De az asztalon fekvő keze ökölbe szorult.